Fehér Klára

Ha az ember nem sokat beszél, attól még lehet, hogy volna miről.

Az emberek jajgatnak, panaszkodnak, pletykálnak, mint a vénasszonyok, túlságosan komolyan veszik a maguk apró ügyeit, és nem látják a fától az erdőt.

Nem volna semmi baj, ha az öregek emlékeznének rá, hogy ők is voltak fiatalok, és a fiataloknak is eszükbe jutna, hogy ők is meg fognak öregedni.

Meg kell tanulnunk elviselni, hogy az ember nem központ a világban. A kicsinységünk tudatát. Azt, hogy nincs több életünk, érted, hogy mindenki egyszer születik, és egyszer hal meg. Egyszer, és soha többé. Hogy akit eltemettek, az porrá válik, és öntudatlan része lesz az anyagnak. Hogy a bûnt nem tudod már jóvátenni, az elmulasztott örömet nem tudod már visszahozni, hogy akitől elbúcsúztál, az nem jön még egyszer vissza, hogy egyetlen élete van mindenkinek, (...) és mindenkié ugyanolyan szent és ugyanolyan egyszeri.

Gyermekkorában érezte ezt, hogy milyen buta és milyen tökéletlen az ember öt érzékszerve. Milyen keveset tud felfogni vele a világból, és milyen keveset tud közölni a többi emberrel. Milyen kevés szeretetet, megbánást, fájdalmat, gyengédséget.

A házasság nem képgyûjtemény, nem album régi emlékekből. Élő kapcsolat kell, az kell, hogy ha egymásra néznek, forró vágyak szaladjanak végig a testükön, az kell, hogy be tudják fejezni egymás elkezdett félmondatát, hogy szavak nélkül értsék meg, mi fáj a másiknak, mikor kíván egy percnyi csendet, mikor kíván egy puha simogatást.

Nem tartom magam igazán egyenjogú nőnek. Egyenjogú akkor volnék, ha este, amikor a férjemmel hazatérünk ugyanarról az értekezletről (...), az előszobába belépve és a villanyt felgyújtva, én kérdezném meg a férjemtől: - Mi lesz vacsorára?

Minden csecsemő ökölbe szorított kézzel születik: mindent akarok. Mindent magamnak akarok. És mindenki nyitott tenyérrel hal meg: nem vittem magammal semmit.

Nem tudom, ti hogy vagytok az ilyesmivel. Szeretek valakit, és akkor történik vele valami, és ettől kezdve úgy érzem, mintha nem ugyanaz az ember volna.

Nem elég, ha előre tudjuk jelezni a veszélyt. Ez csak az első lépcsőfok. Az lesz az igazán nagy tudós, aki nem csak azt tudja mondani a veszélyeztetett lakosságnak, hogy "menekülj", hanem azt is, hogy "szállj szembe a veszéllyel".

Az igazság sem több, sem kevesebb nem lesz, ha nem tudunk szembenézni vele.

A szülő nem lehet önző, a szülő nem kötheti meg a gyerekét, ha a gyerek szállni akar.