Feldmár András

Mindannyian hajlamosak és nyitottak vagyunk a hipnózisra, nincs olyan közöttünk, akit szülei ne formáltak volna szuggesztiókkal. Akivel rosszul bánnak, azt hiszi, rossz. Akivel jól, jónak hiszi magát. Anyánk arca az első tükör, ahogy ő néz ránk, azzá válunk.

Nem lehet egy szenvedő embert megérteni a környezetétől függetlenül. A mai orvostudomány gyakran nem csak a környezet szerepét, de magát az embert is elhanyagolja.

A szeretet nem azonnal eredményes, a kapcsolatok kialakítása időbe telik, nem lehet hirtelen bizalmat teremteni.

A test és a lélek teljes különválasztása nem mûködik, sem a pszichiátriában, sem az orvoslás más területén. Nemcsak a pszichiátereknél, hanem másfajta orvosoknál is gyakran tapasztalható a pszichofóbia - csak nehogy kapcsolatba kelljen kerülni a "beteg" vagy önmagunk lényével, pszichéjével!

Az idő a magyar egészségügyben is igen fontos dolog. Az orvosoknak nagyon kevés van belőle, a páciensekkel viszont úgy bánnak, mintha nekik az idő nem lenne tényező.

A hosszú távú hatékonyság titka az, ha van idő - az egészségügyben, a pszichiátriában, a munkahelyi közösségben, a párkapcsolatban, a családban, a politikában stb. - látszólag haszontalan, nem hatékony dolgokra. Ha van időnk egymásra, hatékony lesz a kapcsolatunk, a munkánk, a segítésünk, a politikánk.

Minden modern, az egészségügyi és szociális szférában egyaránt kötelező adminisztrációs technika és rendszer elveszi az időt, a lehetőséget a személyességtől, megöli azt, ami a legfontosabb lenne orvos és páciens között: a valódi kapcsolatot.

Én minden mai magyar politikusnak javaslom kipróbálásra a "szegénynek lenni", "hajléktalannak lenni", "elmebetegnek lenni", "cigánynak lenni", "zsidónak lenni", "homoszexuálisnak lenni", "gyereknek lenni", "öregnek lenni", "eladósodottnak lenni" és a "kiszolgáltatottnak lenni" élményt. Szívesen indítanék a parlamentbe pályázó politikusoknak egy "beugró" képzést, ahol maguk is megszerezhetnék ezeket a munkájukhoz elengedhetetlenül fontos élményeket.

Minthogy nem tudjuk, hogyan "kell" élni, egy csoda, hogy valami éltet minket, az élet mûködteti a szívünket, dolgoztatja a vesénket, mûködteti a májunkat, ez az erő növesztett anyánk méhében, cseperedtünk, értünk, mint egy virág vagy gyümölcs - és ugyanez az erő (a viriditas) gyógyíthat meg, ha valami bajunk van.

Aki reménytelen és életunt, megbetegszik, a halál felé gravitál, és nincs orvos, aki megmenthetné.

Az immunrendszer az élni akarás függvénye. Az egyik élteti a másikat.

Két ember annyira más, végtelenül más, elképzelhetetlenül és kimondhatatlanul más, nincs olyan kapcsolat, ami csak kellemes. Óriási bátorságra van szükség ahhoz, hogy megmaradjon az őszinte, szabad megnyilvánulása mindkét embernek, akár barátok, akár szeretők.

Itt arról van szó, hogy ha ma este az ágyadra ülne a halál, és azt mondaná, "no fiam, jöttem érted!", akkor milyen lelkesen próbálnád lebeszélni, hogy elvigyen. Lehet, hogy csendben odasúgod neki, hogy "jaj, de jó, hogy jöttél, már alig vártalak, végre megszabadulok minden nyûgömtől!". Ez a nulla életkedv. De lehet, hogy azt mondod, nagyon lelkesen, hogy nekem még ezt és ezt kell csinálni, én még ezt akarom az élettől, ezt akarom a nőktől, még meg akarom szerezni a Nobel-díjat, könyvet akarok írni, s meggyőzöd a halált, hogy még várjon egy kicsit. Ha valami olyat csinálsz, amit élvezel, akkor nem akarod, hogy vége legyen.

A szülők beadják a gyereket a börtönbe, hiszen nekik is börtön a munkahelyük. Az iskola előkészíti a mai gyerekeket, hogy majd könnyen tudjanak dolgozni az akkori börtönökben.

A bátorság ahhoz kell, hogy a félelem ne játsszon szerepet az elhatározásokban.

A pénz nem boldogít, de megengedi, hogy azt csináld, amit akarsz, és ne csináld azt, amit nem akarsz. Az ember akkor lesz boldogtalan, ha azt kell csinálnia, amit nem akar, és nem tudja azt csinálni, amit akar. Ez a hatalomnélküliség. Nekem nem kell hatalom magam fölött, vagy más fölött, ahhoz kell hatalom, hogy senki ne mondja meg, mit csináljak és mit ne.

Minél több tabut szeg meg az ember, annál érdekesebb lesz az élete...

Aki bántja magát, az lehetetlenné teszi azoknak az életét akik szeretnék szeretni őt. Ha lassan ölöm magam, akkor átkozott az, aki szereti a gyilkost bennem, de az is átkozott, aki cserben hagy. Tehát gúzsba kötök mindenkit, aki közelembe kerül.

Lehet, hogy azért maradtok együtt, mert egyikőtök sem tudna találni egy másik embert a világon, akivel ilyen édesen tudnátok kínozni egymást. Ha mindketten mazochisták vagytok, akkor ez egy remek helyzet.

Ha azt mondom valakinek, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek, és ő őszintén megvizsgálja az életét, de azt találja, hogy rosszabb lett, mióta vele vagyok, akkor én nem szeretem őt. Függetlenül attól, hogy mit mondok. Tehát a szeretet bizonyítéka a szeretetben van, nem a szeretőben.