Feldmár András

A magány, amelyet én választok, nem ijesztő. A magány, amelyből nem találom a kiutat, bármennyire is vágyom társaságra, az olyan, mint egy büntetés: börtön.

A szeretet a szeretőnek a vágya arra, hogy a másik életét könnyebbé és gazdagabbá tegye, olyan módon, ahogy a másik óhajtja. Nem ahogy én. Ha téged szeretlek, úgy kell szeretni téged, ahogy te akarod azt, nem ahogy én.

Az etika az mindig egyoldalú. Az az érdekes, hogy nekem mit kell tennem a másikért. Hogy a másiknak mit kell tennie értem, az az ő problémája, és nem az enyém.

A szülőknek vagy kapcsolatuk van a gyerekkel, vagy szabályokat állítanak fel. Ha van kapcsolat, akkor szabály nem kell, ha nincs kapcsolat, akkor szabály kell. De sajnos nincsenek szabályok arra, hogy mi a jó és mi nem. El kell határozni dolgokat, az pedig szerencsejáték. Minden elhatározás egy fogadás. Amikor tiltasz, arra fogadsz, hogy az jó. Hogy mi jön be, nem tudom.

Legelsősorban figyelemre van szükség. A hosszan tartó figyelem, az ítélkezés nélküli jelenlét szeretetteljes kedvességgé válik, magunk vagy a másik irányában. Mindannyian a figyelem hiányától szenvedünk.

Ha valaki nem akarja érezni az érzéseit, akkor a testét fogja érezni. Ha nem akarom érezni azt, hogy mérges vagyok, akkor valamim fájni fog. Ha nem akarom érezni, hogy szomorú vagyok, ha nem akarok sírni, akkor beteg leszek. Rengeteg betegség s fájdalom azért keletkezik, mert nem akarjuk érezni az érzéseinket! Ha van egy pont a pszichénkben, ahol valami baj van, akkor megbolondulhatunk a testünkben vagy megbolondulhatunk a lelkünkben. Nagyon sokan inkább a testünkben bolondulunk meg, mint a lelkünkben. A mi társadalmunkban kevésbé szégyenítik meg az embereket, ha a testükkel van valami baj, mint akkor, ha a lelkükkel.

A helyreállíthatatlan veszteségeket meg kell gyászolni, meg kell siratni, de utána sokkal könnyebb szívvel tudunk majd továbblépni a jövőbeli lehetőségek gazdagsága felé. Sohasem késő.

Hogyan lehet kibogozni a legbonyolultabb, legreménytelenebbnek látszó csomókat is. "Ha türelmetlen vagy és sietsz, akkor csak rángatni fogod, és minden rosszabb lesz: a csomó még szorosabbá válik, mérges leszel, és biztos, hogy kudarcot vallasz. Ha viszont nagyon figyelsz, ha tanulmányozod a helyzetet, mielőtt bármit is tennél, ha csak egyre forgatod a csomót, ha gyengéd és állhatatos maradsz, ha lassan dolgozol, akkor a végén mindig sikerrel jársz."

A világ azt várja tőlünk, hogy folyamatosan csináljunk valamit, míg a bennünket éltető élet csupán annyit kér: hagyjuk megtörténni, aminek történnie kell. (...) "Mi a teendő, amikor nem tudjuk, mi a teendő?" (...) "Semmi!" Ne csináljunk semmit, várjunk, amíg egy nálunk nagyobb erő mozgat meg bennünket: maga a helyzet.

A félelemtől nem lehet megszabadulni, de nem is kell. Nem ismerek egyetlen olyan embert sem, aki ne félne - én is félek. Az azonban már baj, ha mindig elkerülöm az olyan helyzeteket, ahol esetleg félni kell, mert akkor nagyon leszûkítem az életteremet, és a saját félelmemnek a foglya leszek. Nem merek semmit sem csinálni, mert esetleg félni kell. A legtöbb esetben tehát nem az a baj, hogy félek, hanem az, hogy félek félni.

Nincs más utunk, csak a nyelv, hogy egy hidat tudjunk építeni az egyedüllétünk közé.

Létezik egy valóság. Az viszont... abban is biztos vagyok, hogy a valóság, az sokkal komplikáltabb, sokkal nagyobb, sokkal részletesebb, sokkal gazdagabb, mint amit mi meg tudunk élni, és sokkal nagyobb és sokkal gazdagabb, mint amiről beszélni tudunk. Olyan lények vagyunk, akik szerintem nagyon pici valóságot tudunk egyszerre bevenni. És minden pici valóság arra késztet minket, hogy felruházzuk képzelettel. Tehát, ami a mi életünk, ami a mi élményünk, az általában egy keveréke a valóságnak és a képzeletünknek.

A legfélelmetesebb az lehet, hogy az emberi kapcsolatok meg fognak szûnni. Hogy mondjuk egy család leül együtt egy asztalhoz, és mindenki a saját iPadjén vagy iPhone-ján fog játszani, és egymással nem lesz kapcsolatunk, mert sokkal izgalmasabb a számítógép-ember interface, mint az ember-ember interface. Lehet, hogy a jövő embere olyan lesz, mint a mai magzat, óriási feje lesz, és nem lesz szüksége testre, csak nagy kezei lesznek, és majd ül egy ilyen mozgó valamiben, és csak gombokat fog nyomogatni.

Az együttélés nagy problémája mindig az, hogy miként szeressük egymást hatalmi játszmák nélkül.

Zen koan mondja: "Az egyetlen dolog, ami biztos, az a halál. A halál pillanata nem biztos. Hogyan éljek?" Hát ha minden pillanatban meghalhatok, és ha minden pillanatban mindenki, akit szeretek, meghalhat, akkor szerintem csak úgy érdemes élni, hogy részt vegyek, ott legyek minden élő pillanatban, hogy ne hagyjak semmit se holnapra, hogy élvezzem az együttlétünk minden édes cseppjét a legeslegutolsóbbig.

Az, hogy jól bánjunk egymással, attól függ, hogy ne felejtsük el, hogy a másik hihetetlenül más. Végtelenül más, mint én vagyok.

A jó kapcsolat kritériuma, hogy velem szabadabb a másik, mint ha egyedül lenne, nem kell a szabadsággal fizetni a kapcsolatért.

Törekedjünk arra, hogy másokkal és önmagunkkal is szeretettel bánjunk. Vegyük egymást és önmagunkat is komolyan. Figyeljünk oda a másikra. Ne bántsuk egymást. Ennél fontosabb, szerintem, nincs.

Én nem tudnék csak úgy akárkit szeretni. Nem vagyok egy szent. De ha akarnék is valakit szeretni, annak a másiknak jó tanítómesteremnek kell lennie, hogy én megtanulhassam, hogyan szeressem éppen őt.

A legőrjítőbb az, amikor nincsenek szavak, amik kimondanák a valóságot.