Feldmár András

Ha könnyû lenne megsiratni és gyászolni azt, amit elvesztettünk, akkor sokkal könnyebb lenne az életünk. Annyira fáj, de annyira fáj valóban megsiratni, meggyászolni azt, amit elvesztettünk, hogy inkább nem akarjuk. Akkor, amikor életemben először megéreztem azt, hogy mi az a gyász, mi az a siratás, a szívem úgy fájt, hogy azt hittem, belehalok.

Ha én meg akarok házasodni, és a nő hozzám akar jönni, akkor neki is meg kell halnia olyanként, amilyen volt, és nekem is meg kell halnom olyanként, amilyen én voltam. És újra kell születnünk. (...) Van az "én", a "te" és megszületik a "mi". (...) Ha én is alárendelem magam a "mi"-nek, és ő is alárendeli magát a "mi"-nek, akkor lehet jó a házasság. Ha én alárendelem magam neki, vagy ő alárendeli magát nekem, akkor megette a fene az egészet.

Én nem tartozom semmivel annak, aki engem szeret. A szeretetnek nincs ára, azt nem kell visszaadni, azt tovább kell adni.

A valódi önzőség az, ha nem akarom vállalni a felelősséget a saját vágyaimért. Titokban tartom őket, és elbújok a mögött, hogy csak egy vágyam van: az, hogy a te vágyadat teljesítsem.

Nem kell szeretni. Az nem akarat kérdése. Az egy olyan csoda. Ha azt érzem, hogy valakit szeretek, akkor az egy csoda. És ezt észre kell venni. Nem azt mondom, hogy szeressétek egymást, hanem akkor, amikor úgy éreztek, ismerjétek azt fel. De nem kell! Van olyan ember, akivel ez a csoda soha nem történik meg az életében.

Rengeteg fájdalom keletkezik abból, hogy összekeverjük a vágyat és a szeretet, és azt mondjuk, hogy szeretlek, akkor amikor tulajdonképpen csak azt akarom, hogy kielégítsd a vágyaimat.

A vágy gyakran nagyon kegyetlen tud lenni. Ha a vágyam vezet, nagyon kegyetlen tudok lenni. A vágy néha elpusztítja a tárgyát. A szeretet arra való, hogy az ember megfékezze a vágyát egy kicsit, legalább annyira, hogy ne pusztítsa el azt, akire vágyik. A vágy és a szeretet mindig játszik egymással. A vágy mindent akar, a szeretet pedig azt mondja, vigyázz, nehogy elpusztítsd azt, amire vágysz.

Megtanulja az ember, hogy nem kell ragaszkodni, nem kell kötődni, hogy a megromlott kapcsolatokat ott lehet hagyni, nem kell örökké azokkal lenni, akikkel az ember elkezdte az életét. Ez a hindu pszichológia.

Azt hiszem, az a legnagyobb hipnózis (...), hogy az ész és az értelem fontosabb, mint az érzelem.

Ha az embernek van egy ideálja, akkor történhet vele bármilyen dolog, ő elsétál mellettük. Észre sem veszi az ilyen kegyeket, mert van egy eszméje, van egy elképzelése arról, hogy neki mi kell, és ki ő, és közben elveszíti azt, amije éppen van, mert valami másért küszködik.

Aki álmodozik, az nem él, és nem is tud élni, mert a fantáziájában kiéli magát.

Ha valaki gyárat épít a folyó partján, és csak egyre bővíti azt, mert egyre több profitra törekszik, és nem törődik azzal, hogy megmérgezi vele a vizet és a levegőt, nem érdekli, hogy mi történik a világgal, nem kommunikál senkivel sem maga körül - az csak nőni akar, a legnagyobb gyár akar lenni a világon, a legtöbb pénzt akarja keresni... Ez rák, ez a világ rákja.

Amikor az ember kifelé kezd figyelni, s talál valamit, ami érdekli őt a világban, abban a pillanatban jobban érzi magát.

A szabad akarat: hogy mit kezdünk azzal, amink van.

Az élet olyan rövid, hogy ki kell fejlesztenünk azt az intuíciót, ami megsúgja, hogy kivel és mivel érdemes foglalkozni, valamint kivel és mivel nem.

Ha valaki egyedül van, és azt mondja, hogy nem szeretne egyedül lenni, az nem mond igazat. Az ember azért van egyedül, mert nem akarja, hogy valaki kihasználja.

Azt hiszem, hogy amikor az emberrel rettenetes dolog történik, akkor vagy belehal, vagy megtanul valamit.

Ha valakinek nem egyeznek meg a szavai és a tettei, vagyis olyat mond, amit nem csinál, vagy mást csinál, mint amit mond, akkor egy szavát se higgyétek el! Mert az az igazság, amit cselekszik, és nem az, amit mond.

Nagyon furák vagyunk mi, emberek: amikor látunk valakit, aki valami olyat csinál, amit nem értünk, vagy azt szeretnénk, hogy inkább ne csinálja, akkor azt mondjuk rá, hogy beteg. És az illető ezt még el is hiszi nekünk.

A filozófia a csalódásból ered. Mert a csalódás olyan fájdalmas, hogy könyveket kell írni és olvasni ahhoz, hogy az ember valahogy megértse, miről szól, hogy az ember a sírás helyett inkább énekeljen vagy gondolkozzék...