Feldmár András

A szívinfarktus. (...) Ilyenkor nem az a baj, hogy az illetőt nem szeretik, hanem az, hogy ő nem talál senkit, akit szeretni tudna. Ilyenkor a szíve megreped az irány nélküli szeretettől.

Lehetséges, hogy te meg én egyek vagyunk. Ha azonban, ezt a te szavadra hiszem el, akkor a rabszolgád leszek, te pedig az uram és az effajta kapcsolat halálos.

A pszichiátria a világon mindenütt a rendőrség szerepét játssza. Visszatereli mindazokat, akik véletlenül rájöttek arra, hogy másként is lehet látni a világot, mint úgy, ahogy megtanítottak bennünket.

A szeretet szépnek látja a másikat.

Szabadon választott rabszolgaság - ez a szeretet.

Egy idős, nagyon okos pszichoanalitikusnak, Wilfred Bionnak a halála előtt nem sokkal az volt az utolsó mondata, hogy csak az lépjen kapcsolatba, aki szeret viharos tengeren vitorlázni. És ezt azért mondta, mert nagyon sokan jártak hozzá, akik azt hitték, hogy ha egy párkapcsolat viharos, akkor valami baj van. De ő rájött arra, hogy a párkapcsolat nem lehet más, csak viharos. Vannak olyan tengerészek, akik szeretik, élvezik, és túl akarják élni a viharokat. Sőt, ő egyenesen azt mondta, hogy aki nem élvezi, vagy el akarja kerülni a vihart, az ne is legyen tengerész.

Ha akarok valamit csinálni, akkor miért nem csinálom? Hát, mert akkor valószínûleg nem akarom. Lehet, hogy csak akarni akarom, hogy akarjam, de nem akarom.

Azért halnak meg az emberek, mert unatkoznak. Szerintem az unalom a legveszélyesebb betegség. Az unalom úgy keletkezik, hogy az ember vár valamire. Abban a pillanatban, amikor vársz, akkor már ölöd magad. Én még csak egy hónapja vagyok itt Magyarországon, s én még ennyi embert várni sehol sem láttam, mint itt. Mindenki keres valakit, de soha senki sem talál rá. Én utálok várni, mert amikor az ember vár, akkor olyan, mintha fel lenne akasztva egy fogasra. Nem csinálhat semmit, csak vár, és az élete rettenetesen unalmas lesz. S ha az ember élete unalmas lesz, akkor meghal. Szóval, ha egy mód van rá, akkor ne várjatok.

Nagyon fontos, hogy milyen szavakat használsz, mert a szavaktól függ az, hogy hogyan hipnotizáljuk önmagunkat és másokat.

Amikor valaki bejön a szobámba, kezet fogunk és bemutatkozunk, ha csak a nevét tudom az illetőnek, akkor minden alkalommal, amikor a nevén szólítom, én úgy képzelem, hogy hívom. Mintha azt mondanám, hogy na gyere, gyere... Az ember nem mutatja meg önmagát úgy egyből, de ha azt mondom, hogy szeretettel várlak, türelmesen várlak, semmit nem fogok tenni ellened, nem foglak bántani, ártalmatlan vagyok, akkor az illető lassan megérkezik. De ha tizenöt percen belül egy címkét teszek rá, mondjuk azt, hogy depressziós vagy mániás vagy hisztérikus, mindegy, hogy mi a címke, abban a pillanatban tulajdonképpen az történik, hogy az illető tudja, hogy én őt már nem látom, ő már nem érdekel, ő már nincs meghívva, hogy megjelenjen előttem.

Minden álom, amit az ember többször álmodik, nagyon fontos álom. Vannak olyan emberek, akik addig álmodják ugyanazt az álmot, amíg meg nem értik. Ez olyan, mint amikor valaki ír neked egy levelet, nem bontod ki, és újra jön a levél, és újra jön a levél, amíg végre kibontod.

A szokás az, hogy bár az út elágazik - azaz lenne egy pont, ahol választanom kellene -, mégis olyan gyorsan megyek, hogy nem is látom, hogy hogyan lehetne máshová menni.

A szeretet bizonyítéka a szeretettben van, nem abban, aki szeret. Hogyha én úgy szeretlek téged, hogy én akarlak szeretni, az teher lehet neked. Azért mondom, hogy meg kell ismerni, akit szeretek, mert úgy kell szeretnem, ahogy a másik akarja, hogy szeressem. Különben én mondhatom, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek, miközben te titokban arra vágysz, hogy meghaljak.

Hogyha egy marslakó lejönne és azt mondaná nekem, hogy sokat hall a depresszióról, és szeretné tudni, hogy élhetne ő át valódi, mély depressziót, akkor azt tanácsolnám, hogy éljen Magyarországon `56 előtt.

Nagyon nehéz elindulni az embernek a maga módján, hogyha mások várnak rá, hogy nahát, mi lesz?

Miért rosszindulatúak az emberek egymással? Miért negatívak? Ez társadalmi szinten rettenetesen kártékony. (...) Majdnem mindenki, akivel beszélek, utálja a politikusokat, a hivatalokat, az államot, az intézményeket. Mindenki mindenkiről hazugságot tételez fel, gyanakvás van, mindenki azt hiszi, hogy akkor okos, ha rájön arra, hogy a másik hogy akarja őt átverni.

A meditáció és a terápia között csak az a különbség, (...) hogy amikor meditálok, akkor tulajdonképpen megtanulom, hogy hogyan ne takargassam önmagam elől azokat a dolgokat, amiket gondolok, csinálok, érzek, ami bennem történik. Tehát átláthatóvá válok önmagam számára. Szerintem a terápia egy kicsit nehezebb, mint a meditáció, mert a terápiában átláthatóvá válok egy másik ember társaságában.

Ha elfogadom, hogy ügyetlen vagyok, mert kilöttyentem a kávém a szőnyegre, (...) akkor állandóan pirulhatok. A szégyen veszélye végtelen. De a valóság az, hogy a tetteim nem definiálnak engem. Én vagyok az, aki meggondolhatja magát, és legközelebb vigyáz arra, hogy a kávé ne löttyenjen a szőnyegre.

Nagyon fontos, hogy nem lehet valakit szeretni és közel kerülni hozzá annak a veszélye nélkül, hogy vége ne lenne a kapcsolatnak. Tehát, ha valahogy úgy rendezitek el a kapcsolatotokat, hogy biztos, hogy annak soha nem lesz vége, akkor az nem is lesz intim. Akkor az rabság. Minden, amit az ember annak érdekében tesz, hogy biztonságban érezze magát, rabbá teszi. Az élet akkor érdekes, amikor az ember 100%-ig veszélyesen él. Mert azt hiszem, már mondtam, hogy az élet veszélyes. A halál az teljesen biztonságos. Amikor már meghaltál, akkor már semmi nem fog veled történni. Legalábbis nem olyan dolgok, amiktől most félnétek. Tehát sajnos, azért lesz az életünk unalmas, mert biztonságossá akarjuk tenni. Akkor izgalmas az élet, amikor a veszély nagy.

A szeretet nem kíván semmit. Ami kíván valamit, az a vágy.