Feldmár András

Ha én egyedül vagyok, magamra vagyok hagyatva, akkor még gondolkodni sem tudok rendesen. Ha viszont együtt vagyok valakivel, aki figyel rám, akivel meg lehet beszélni azt, ami érdekel engem, az igenis számít. És nem kell feleleteket adnia, nem kell tanácsolnia dolgokat - ez nem erről szól. Az is egy definíciója a szeretetnek: hogy semmit nem fogok csinálni. Hogy veled leszek, de nem foglak semmire kényszeríteni.

Brodszkij mondta egyszer érettségiző diákoknak, hogy minden gonoszság akkor kezdődik, amikor az egyik ember összehasonlítja magát a másikkal. Általános emberi hiba, hogy a dolgok közötti különbség érzékelését követően azonnal minősítünk. Véleményünk van. Észreveszünk egy különbséget, és azonnal megkérdezzük önmagunktól, hogy melyik jobb, nem tudjuk elfogadni, hogy csak más. Önmagunkat is állandóan összehasonlítjuk másokkal és minősítjük.

Az élethez egyébként hatalmas bátorság kell. Ha minden kockázatot bevállalva teljesen beledobom magamat az életembe, ha van bátorságom élni, dolgozni, tanulni, játszani, akkor nincs kapacitásom a gonoszságra. Az egyik alapfeltétele az irigységnek az, hogy az ember nem dolgozik, nem tanul, nem él, csak egyszerûen megáll, és nézi azokat, akik szerinte élnek. Amikor ezt a nézői álláspontot felveszi valaki, akkor kezdődik a baj. Akitől megvonják, vagy aki megvonja a lehetőséget, hogy a képességeit, érdeklődését, tehetségét kibontakoztassa ott és akkor, ahol és amikor akarja, az veszélyeztetett és veszedelmes lesz.

Minden állat boldogtalan, ha fogolyként tartják. Ha egy állat nem tudja azt csinálni, amit akarna, és olyan dolgokat kell csinálnia, amiket nem akar, akkor boldogtalan lesz. Mi is azok vagyunk. Nekem tehát nem arra kell hatalom, hogy más emberek fölött legyen hatalmam, hanem arra kell hatalom, hogy ne kelljen olyan dolgokat csinálnom, amiket én nem akarok, és azt csinálhassam, amit akarok. Van annak egy tudománya és egy mûvészete, hogy hogyan szerezzen és tartson meg az ember éppen elég hatalmat arra, hogy úgy élhessen, ahogy akar.

Nagyon nehéz, ha az ember átél valamit úgy, hogy nem engedik meg neki, hogy az érzéseit kifejezze. Ez olyan, mint egy megfagyott pillanat. Évtizedek múlhatnak el, és az a megfagyott pillanat mindig ott lesz. Valami történik majd, ha kiolvad. Ezt meg lehet érezni, és utána tovább lehet lépni. Addig, amíg ott van fagyottan, olyan, mintha az ember le lenne szögezve valahova.

Sok rákos beteggel dolgoztam, és nagyon szomorú dolog, de gyakran úgy rémlett nekem, hogy olyan ez, mint amikor valaki elhatározza az ötvenedik emeleten, hogy kiugrik az ablakon, hogy elege van az életből, fölösleges már élni. Tehát kiugrik az ötvenedik emeleten, és elkezd zuhanni. De mondjuk, a huszonötödik emeletnél azt mondja, hogy jaj, mégis élni akarok! Ez az, amikor az orvosok azt mondják, hogy rákos vagy. Én ott a huszonötödik emeletnél kezdek esni velük, és akkor beszélgetünk. Esetleg lelassul az ember, és esetleg bele tud valamibe kapaszkodni a tizedik emeletnél, és akkor ott tud lógni egy kicsit. De néha már akkora a lendület, hogy senki sem tudja elkapni. Hogyha az ötödik emeletnél jön rá, hogy jaj, nem akartam meghalni, hát akkor már túl késő.

Az igazi barát hajthatatlanul és kérlelhetetlenül arra bátorítja az embert, hogy reszkírozzon, hogy kockáztassa saját magát, és még az elviselhetetlent is elviselje. Mert csak akkor érti meg az ember, hogy mi az, ami benne elpusztíthatatlan, hogyha sokat szenved.

Ha vannak problémát jelentő dolgaink, amiket meg kell oldani, jobb nem elfelejteni, hogy két fej jobb, mint egy. (...) Ha önmagamban próbálom megoldani a problémáimat, akkor lehet, hogy lesznek vakfoltjaim, ahol nem látom azt, ami teljesen nyilvánvaló lenne valaki másnak.

Mi emberek olyan állatok vagyunk, akik nagyon szociálisan élnek. Úgy lettünk teremtve, vagy úgy nőttünk fel, hogy kapcsolatok nélkül elhervadunk.

A szeretet definíciója az, hogy a szeretet semmit sem kíván, a szeretet semmit sem akar.

Azt mondjuk, hogy valakit szeretünk, amikor valójában vágyaink vannak. A családban is a családtagok nagyon gyakran azt mondják egymásnak, hogy szeretik egymást, de tulajdonképpen elvárásaik vannak egymástól. Különben miért rettegnek nagyon sokan attól, hogy valaki azt mondja nekik, hogy szeretlek? Mert abban a pillanatban, amikor valaki azt mondja, hogy szeretlek, akkor tulajdonképpen valamit akar tőled. Nem adni akar, hanem kapni akar.

Nagyon gyakran megtörténik, ha az ember szerencsés, és rátalál valakire, mondjuk én férfi egy nőre, vagy te nő egy férfira, vagy nő nőre, vagy férfi férfira, aki valóban szereti - akkor lehet, hogy az első élmény abban a pillanatban, amikor rájövök, hogy most valakivel vagyok, aki tényleg szeret, a zokogás lesz. És a másiknak el kell fogadnia, hogy nem is tudja, hogy miért zokogok, de abban a pillanatban, amikor úgy érzem, hogy hazaértem, vagy végre kaptam valamit, ami eddig nekem még soha nem volt, akkor az első élmény a zokogás. Ha ezt a párom el tudja viselni, akkor minden rendben van. Ha nem, akkor baj van.

El kell fogadni, hogy rettenetesen egyedül vagyok. Soha senkinek nem lesz az a tapasztalata, ami az enyém. Ha valakihez hozzáérek, megérintem, soha nem fogom tudni, hogy ő mit érez. Soha. És senki nem fogja tudni, hogy én mit érzek, mit gondolok, hogy nekem milyen a világ.

A szeretet örül a másiknak, úgy, ahogy a másik van. Kritika nélkül, nem várva, hogy a másik változzék olyanná, amilyet én szeretnék, azt képzelve, hogy az majd milyen jó lenne a másiknak is.

A szégyen a léleknek olyan fájdalom, mint ha egy vörösen izzó vasdarabot belenyomnának a húsomba. (...) Az a fájdalom, amit ez a vörösen izzó vas kelt a testemben, hasonló ahhoz a fájdalomhoz, amit a megszégyenítés kelt a lelkemben.

Száz-százhúsz évvel ezelőtt a házasságok átlagos hossza hét év volt - akárcsak manapság. Akkor azért, mert korán meghaltak az emberek, ma azért, mert el lehet válni. De szerintem ez mégis azt mutatja, hogy hét évnél tovább minek? Lehet, hogy a házasságot hét évre kellene kötni, bár lehet (...), hogy csupán egyetlen napra. És akkor egy nap múlva meg lehetne kérdezni mind a két felet: nos, még egy napot?

A legjobb mód, ahogy az ember tanul, az utánzás. A mimézis. De csak azokat akarjuk utánozni, és csak azokat tudjuk utánozni, akik cselekednek. Aki beszél, azt nem lehet utánozni, mert ha utánzol valakit, aki beszél, akkor csak beszélsz. Az pedig unalmas. Tanulni valakitől csak úgy lehet, hogy ha az a valaki cselekszik. És nem csak cselekszik, hanem örömmel csinálja azt, amit csinál, és boldogságot sugároz.

Nem lehet valakit megismerni, akit nem szeretek, és nem lehet szeretni valakit, akit nem ismerek.

A szeretet engedi, hogy a másik legyen. Óvatosan, törődve, vigyázva, de a szeretet csak azt akarja, hogy a másik legyen, úgy, ahogy van. Hogy az lehessen aki, ami.

Tudom, hogy úgy belenőhetek abba, aki valójában vagyok vagy lehetek, mint ahogy egy növény belenő abba a lénybe, akivé akkor válik, ha egy jó kertész neveli, aki érti a növényt. A növényt sem lehet megjavítani. Meg lehet adni a számára azt, amire szüksége van. Lehet, hogy több napsugárra van szüksége, lehet, hogy egyszerûen csak szeretni kell. Ha bajban lennék, akkor lehet, hogy nekem is csak egy olyan emberre lenne szükségem, aki szeretne. Ha megtalálnám, akkor sokkal jobban érezném magam, mint akkor, ha olyasvalakivel találkoznék, aki meg akar javítani. Aki meg akar javítani, az nem szeret. Ez biztos.