Fodor András

Mért is nem indultál velem, hogy együtt járjunk mindenütt, hogy két tekintet zsongassa köröttünk a teljes élményt, a közös egészet? Igy csak magamban hordozom érzékeim szomját, hevét: vonuló vállak, mellek rezzenése idézi fájón régi ölelésed.

Kései gyerek voltam, későn döbbent belém a felismerés: bőrünk-erünk hártyáiba kötve, ez a bonyolult szerkezet, ahogy vagyunk - pokolgép módjára mûködik... Mekkora kockázat, milyen őrült csoda, hogy - élünk egyik perctől a másikig.

Furcsa, hogy ez is én vagyok, ki el tud menni fájdalmatlanul, nem vádol, nem fogadkozik, nem sóvárog az elveszett után. Nem a csapást érzi a változásban, törvényt, mely ûri kristályszigorával reményt hoz mégis, váratlan jövőt.

Bár fölsebez a hajnal, megalvadt csönd az éj, míg testünk kettős vérköre forog, szoríts, ne félj.

Tulajdonképpen mindig szerelmesnek kellene lenni, még akkor is, ha sikerül az a ritka vállalkozás, amit házasságnak nevezünk.

Barátság, tündöklő csoda, te sorsom éltetője, napja, tebenned nincs érdek, se hála, a lélek nem gondol magára, mikor te késztetsz áldozatra. Barátság, tiszta szenvedély, lobogj nekem, amíg csak élek, tebenned mindig megtaláltam a jóra érző emberséget.

Mert a világból bárhogy szakadj ki, legtöbb magaddal egynek maradni. Értelmet adni minden pillanatnak, tudni, hogy gúzsba kötve is szabad vagy.

Megyünk a dombon fölfelé, alattunk zölden nyílik szét a táj. Virágzó ágak habos rácsa közt oly kék a magas ég, hogy szinte fáj.