Fodor Sándor

A prózaíró igazából hetvenéves kora fölött érik be, és akkor írja meg azt a regényét, ami "beszakítja az asztalt".

A vér és a gyász színei idegenek a koporsóból az ég felé forduló arctól.

A szerelmet és a halált is ugyanaz a sóvárgás szüli: megpihenni és megszelídülni a szépben.

Egy napló nem nélkülözheti az anekdotákat, nem beszélve arról, hogy hány nagyszerû pillanat párologna el a semmibe, ha nincs, aki továbbadja megőrzésre.

Egy őszintén szembenéző múltidézés segíthet a magunk megismerésében, de a szülői indítékok feltárásában is, hogy mi miért történt.

A jövő felé fordulás (...) új esélyekkel kecsegtet, ha történetesen nem voltunk jó férjek, jó apák, de újonnan még itt van a lehetőség, hogy jó nagyapák legyünk.

A dicséret olyan, mintha az angyalok szárnyát kennénk be mézzel.

Olyan érzésem van, hogy ott állsz egy óriáskerék előtt, lent a földön, és elképzeled, hogy föntről majd szépnek látszik minden, s mennyire mámorító lehet ott a szélben szédülve lebegni. Jól gondolod. Amíg nem próbálod meg, soha nem fogod megtudni, hogy milyen, és csak vágyakozol rá, keserûséggel a szívedben. Ülj föl, próbáld ki, nem haragszom. Csak annyit tudj, hogy mindig várni foglak.

Nézzünk szembe azzal, ami történt velünk, és ne áltassuk egymást olyan dolgokkal, amikről tudjuk, hogy nem úgy léteznek és mûködnek.

Különös, de mintha a nézőpont is döntene egy dal sorsáról, és a közeg is, ahonnét éppen nézzük, vagy akikkel együtt átéljük.

Halottak napja - a békességé. Az élőké. Hiszen azok, akik ha le is hunyták szemüket, de szeretetünkben megmaradtak - nem haltak meg. Bennünk élnek tovább.

Senki se keresztelte el a halottak napját a szeretet ünnepének. Ez az elnevezés a karácsonyt illeti - és joggal. Ám valójában a halottak napja is a szeretet ünnepe. Azé az érzésé, amelyet nem tud eltiporni, nem tud megsemmisíteni maga a halál - az enyészet sem.

Matatok a régi emlékek között, és balga, önző módon persze azt keresgélem, hogy mi jutott nekem ebből a húsz esztendőből. És azt még, hogy miért nem ereszt el az emlékek hóesése, miért havaz be teljesen, miért nem szabadulhatok?

Aztán belenyugvón arra gondol, bármennyire is jó, ha megadatott az embernek, hogy egy csapat tagja lehetett, a végén, a legvégső mérkőzésen, úgyis minden játékos egyedül marad.

Vajon mezbe bújva, neves fővárosi csapatok ellen pályára lépve mitől félnének azok, akiknek legkedvesebb nyári játszópajtásuk az életveszély volt?

Leszállt az este, és a kis vasi városkában, Körmenden népes csoportok, vagy magányos emberek vonulnak a Kossuth Lajos utca irányába, hogy belépve a fénnyel megáztatott csarnokba, megpillantva a mi színeinket viselő játékosokat, valami ismét elinduljon a gyomor és a szív tájékán, valami különös, szorító, ugyanakkor boldogító érzés, ami nélkül egy gyógyíthatatlan betegségnek örvendő szurkoló képtelen létezni.