Franz Kafka

Nem kell elhagynod a szobádat. Maradj ülve az asztalodnál és hallgatózz! Még hallgatóznod sem kell, csak várnod. Még várnod sem kell, csak megtanulni csendben maradni, nyugodtan/mozdulatlanul, magányban. A világ szabadon felkínálja magát a leleplezésre. Nincs választási lehetősége.

Valaminek a helyes értelmezése és ugyanannak a dolognak a félreértése nem zárja ki teljesen egymást.

Sokan a napra mutatván tagadják a jajokat, ő a jajokra mutatván tagadja a napot.

Harcolok; nem tudja senki; egyesek sejtik, ez elkerülhetetlen; de senki nem tudja. Napi kötelességeimet teljesítem, egy kicsit szórakozott vagyok, ez kétségtelen, de nem nagyon. Persze mindenki harcol, de az én küzdelmem valóságosabb, mint másoké, a legtöbben mintegy alvajáróként küzdenek, ahogy álombeli kísérteteket hessegetünk, én azonban kiléptem a sorból, és valamennyi rendelkezésemre álló erőt megfontoltan és gondosan kihasználva harcolok. Miért váltam ki az amúgy lármás, ám ebből a szempontból ijesztően csendes tömegből? Miért vontam magamra a figyelmet? Miért lettem mára első számú célponttá az ellenség szemében? Nem tudom. Úgy éreztem, másfajta élet nem érdemli meg az élet nevet.

Fejjel kell áttörnöd a falat. Ezt a falat könnyû áttörni, hiszen vékony papírból van. Annál nehezebb viszont, hogy ne hagyd magad becsapni attól, hogy a papíron már ott van a megtévesztésig hû képe annak, amint éppen áttöröd a falat. Nagy csábítás, hogy azt mondd: "Hát nem töröm át szüntelen?"

Az élet: szüntelen elterelés, úgyhogy még arra sem eszmélhetünk rá, mi mellett terel el.

Amit átélünk, mindig a valós esemény előtt vagy után éljük át, mely elementáris és felfoghatatlan gyorsasággal tûnik tova; átéléseink mind álomszerû, csupán a mi szûk személyünkre korlátozódó képzeletszülemények.

Markomba rejtettem az eszem; azóta boldogan, emelt fővel járok, csak a kezemet lógatom fáradtan, az eszem súlya lehúzza. Látod, ez a kicsiny, kemény bőrû, erekkel átszőtt, ráncok barázdálta, duzzadó erezetû, öt ujjal zárható tok most az eszem tokja; de jó, hogy ide menekíthettem, ahol senki se gyanítja! És felbecsülhetetlen előny, hogy két kezem is van. Bárkitől megkérdezhetem: melyik kezemben van az eszem; nem fogja kitalálni, mert ha összekulcsolom a kezem, hipp-hopp, máris átcsúsztattam az eszemet egyik markomból a másikba.

Minden ember két hitkérdéssel szembesül itt; először, hogy érdemes-e hinni az életben, másodszor, hogy érdemes-e hinni az élet céljában. Mindkét kérdésre mindenki már csak azon egyszerû ténynél fogva, hogy él, oly határozott és habozás nélküli "igen"-nel felel, hogy nyomban elfoghatja a kétség, vajon jól értette-e a kérdést. Annyi bizonyos, keserves munkájába kerül, mire újra eljut oda, hogy belsőleg is igent tud mondani mindenre, hiszen ha mélyebbre ás magában, olyan kérdések rohanják meg, amelyekre csak zavaros és kitérő válaszok adódnak.

Az ember egyebet se tesz itt, mint szellemi életlehetőséget teremt magának; bár úgy látszik, mintha azért dolgozna, hogy meglegyen a tápláléka, ruházata, és így tovább, ám ez mellékes, hiszen minden egyes látható falattal megkap egy másik láthatatlant is, minden egyes látható ruhával egy láthatatlan ruhát is, és így tovább. Ez minden emberlét igazolása. Látszatra mintha utólagos igazolásokkal teremtene alapot létezéséhez, ám ez csak pszichológiai tükörírás, élete valójában a kapott igazolásokra épül. Természetesen mindenkinek tudnia kell igazolni az életét (vagy halálát, ami egyre megy), ez alól nincs kibúvó. Látjuk, hogy minden ember éli az életét (vagy halja a halálát). Belső igazolás nélkül ez sem menne, senki nem képes igazolatlan életet élni. Ebből az embert lebecsülve, arra lehet következtetni, hogy mindenki igazolásokkal próbálja megalapozni az életét.

Aki csak a jövőről gondoskodik, nem olyan gondos, mint az, aki csak a pillanatról gondoskodik, mert a pillanatra sosincs gondja, csupán annak időtartamára.

A bûn mindig nyíltan közelít, az érzékek révén mindjárt megfogható. Az érzékek gyökeréig hatol, ki se tudjuk tépni.

Élni annyit jelent, hogy az élet középpontjában vagyok; olyan szemmel nézem az életet, amellyel létrehoztam.

A régi trükk: kapaszkodunk a világba, és panaszkodunk, hogy nem ereszt.

Szabadság és kötöttség lényegileg ugyanaz. Hogy-hogy lényegileg? Nem úgy, ahogy a rabszolga már nem veszítheti el a szabadságát, vagyis bizonyos szempontból szabadabb, mint a szabad.

Az életkezdet két feladata: vond egyre szûkebbre körödet, s nézd meg mindig, nem bujkálsz-e valahol körödön kívül.

A tudás már a miénk. Aki nagyon igyekszik megszerezni, gyanús, mert mintha éppen szabadulni igyekezne tőle.

Az emberiséggel mérd magad. Aki kételkedik, azt ez kételkedőbbé teszi, aki hisz, abba hitet önt.

Mikor a kiváltságos helyzetû azzal mentegetőzik az elnyomottaknak, hogy hiszen neki is súlyos gondjai vannak, éppen amiatt van gondban, hogyan tarthatná meg kiváltságos helyzetét.

A jó lelkiismeret nem egyéb, mint a felettünk győzedelmes gonosz; már annak se érzi szükségét, hogy kicselezzen.