Fredrik Backman

Néha ki kell nevetni mindent, csak hogy el lehessen viselni.

Olyan könnyû gyûlöletet szítani az emberek között. Ettől olyan érthetetlen a szeretet. A gyûlölet egyszerû, és mindig diadalmaskodni akar. Nincsenek egy súlycsoportban.

Hány évesnek kell lenni, hogy vállaljuk a felelősséget a tetteinkért, akkor is, mikor a következmények felfoghatatlanul nagyobbak, mint számítottunk rá?

Ezt a világot nem a kedves embereknek találták ki. A kedveseket kihasználják, elbuknak.

Nem akarom, hogy bármit tegyél értem! Azt akarom, hogy higgy bennem. Nem akarom, hogy magaddal vigyél mindenhová, azt akarom, hogy támogass, hogy magam jussak el odáig!

Egy átlagos élet hosszú, ha egy valakinek az oldalán kell leélni.

Többet akarok házasságnál. Azt akarom, hogy jobbá tegyük egymást.

Vannak dolgok, amik egész embert kívánnak, és (...) a sport olyan, mintha egy klasszikus hangszert választana az ember, túl nehéz ahhoz, hogy hobbiszinten maradjon. Senki sem ébred arra csak úgy egy nap, hogy világelső hegedûs vagy zongorista vált belőle, de hokijátékos sem, ez mind megszállottságot igényel. Felemészti az ember egész személyiségét.

Hosszú az út visszatalálni a való életbe, mikor a halál kihúzza alólunk a szőnyeget. A gyász olyan, mint egy vadállat, olyan messzire vonszol ki minket a sötétbe, hogy azt hisszük, többé nem találunk vissza. Soha többé nem nevetünk. Annyira fáj, hogy az ember nem is tudja, elmúlik-e valaha, vagy csak megszokjuk.

Kívánok neked bátorságot Gyorsan mozgó véráramot Erősen dobogó szívet Súlyos érzelmeket Végtelen szerelmet Kalandos életet Kívánom, hogy az utad megleld S hogy rád találjon a happy end.

Másnap is felkel a nap. Még ha érthetetlen is.

Mélabús szemek, vad szív, erre a fajtára csak a bajok várnak.

A vereség a hokiban szíven üti az embert. Mikor nyer a csapat, mindenki a felhők fölött jár.

Hokijátékosnak lenni pont olyan, mint kutyának: ha hasznot hozol, hosszabb pórázt kapsz.

Mit adhat nekünk a sport? Egész életünket rááldozzuk, és mit remélhetünk a legjobb esetben? Néhány dicső pillanatot... pár győzelmet, néhány olyan másodpercet, amikor nagyobbnak, jelentősebbnek érezzük magunkat, mint amilyenek valójában vagyunk, néhány alkalmat, amikor... úgy érezzük, hogy halhatatlanok vagyunk. De ez mind hazugság. Nem fontos.

Mindig egyszerûbb másokat kioktatni az erkölcsről, különösen, ha nekik maguknak sosem kellett felelősséget vállalniuk semmiért.

Az a legjobb a hokiban. Mikor az ember bemegy a jégcsarnokba. A hangok, amiket csak akkor ismersz, ha játszol. És... az érzés, mikor az öltözőből kimész a pályára. Ahogy a padló jégbe vált. Az első lépés, mikor kicsúszol... mintha szárnyaid lennének.

Miért érdekli az embereket a sport? A lelátón ülő egyik nőt azért, mert a sport maradt számára az egyetlen, ami egyenes válaszokat ad. Sífutó volt, egész tinédzserkorát erre áldozta. Estéről estére kint volt a sípályán, fejlámpával, hidegtől és fáradtságtól könnyező szemmel. Annyi fájdalom, annyi veszteség, és az a rengeteg dolog, amiből kimaradt. Minden, amit a többi gimnazista szabad idejében csinált. De ha megkérdezné tőle valaki, megbánta-e, a fejét rázná. Ha megkérdeznék tőle, mit tenne másképp, ha visszakaphatná a síelésbe ölt időt, habozás nélkül azt felelné: "Még többet edzenék." Nem fogalmazta meg soha, miért fontos számára a sport, de azt tudja, hogy aki feltesz egy ilyen kérdést, az úgyse értené meg a választ.

A jégcsarnokon kívüli világ sosem furakodhat be a pályára. Külön univerzumban kell hogy létezzenek. Odakint a valóságban az élet bonyolult, ijesztő és nehéz, de a jégcsarnokban egyszerû és érthető.

Nem lehet megmondani, mire van szükség ahhoz, hogy az ember továbblépjen egy temetés után, hogy összeillesszük egy összetört család darabjait, hogy élni tudjunk a sebhelyekkel. Tehát mit kívánunk végül? Egy szép napot. Egyetlen szép napot. Néhány órányi emlékezetkiesést.