Fredrik Backman

- Az apám néha szerette volna, hogy fiú legyek. - Miért? - Mert tudta, hogy mindenben kétszer olyan jónak kell lennem, mint a férfiaknak, ha érvényesülni akarok.

Az emberek sok mindent hisznek. Lefoglalja őket a hitük.

Nem muszáj egyedül maradni. Nem mindig. Akkor nem, ha van maroknyi ember, aki melléd áll.

Mit csinál az ember, mikor azt szeretné, hogy minden olyan legyen, mint azelőtt? Elmegy dolgozni, és reméli a legjobbakat.

Csak a gyerekek azok, akik egyes egyedül a saját tetteikért felelnek, a felnőttek azért is, amit ők okoztak.

Nehéz megkülönböztetni azokat, akik mondani akarnak valamit, de aztán mégsem teszik, azoktól, akik azért nem mondanak semmit, mert nem találják a szavakat.

A legtöbben nem is tudjuk, mire vagyunk képesek. Rémségekre. Honnan tudnánk, mielőtt valaki végül túl sokáig provokál minket? Ki gyaníthatná, milyen veszélyesek tudunk lenni, mielőtt valaki megfenyegetné a családunkat?

Különös hidegséget jelent mindennap látni a legjobb barátodat, és tudni, hogy már nem az.

Aki felelősséggel tartozik valakiért, nem szabad ember többé. Mert a felelősség teher. A szabadság pedig gyönyör.

Egy csapat olyan, mint egy család. Valakinek szüksége van még egyre, valakinek sosem volt másik.

Az ember sok mindent kibír az életben, ha van egy legjobb barátja. És még annál is többet, ha valaki legjobb barátja lehet.

A legszebb fáink alá temetjük a halottainkat. Némán gyászolunk, halkan beszélünk, és sokszor úgy érezzük, egyszerûbb tenni valamit, mint beszélni.

Mindig azt hallani a legjobban, aki a leghangosabban ordít. De nem ők a többség. Mi sokkal többen vagyunk.

A halál ezt teszi velünk, olyan, mint egy telefonbeszélgetés, mindig akkor jut eszünkbe, mit kellett volna mondanunk, amikor már letettük a kagylót.

A társadalom olyan, mint a jég, nem mint a víz. Nem folyik hirtelen más irányba, csak mert arra kérted, centiméterről centiméterre változik, mint a gleccserek. Vagy meg sem mozdul.

A jó és a rossz emberekben az a bonyolult, hogy a legtöbben egyszerre vagyunk mindkettő.

Olyan könnyû bízni az emberekben. Azt hinni, hogy a világ megváltozhat egyetlen éjszaka alatt. Tüntetünk a merényletek után, pénzt gyûjtünk, ha lesújt a katasztrófa, kitesszük a szívünket az internetre. De minden lépés után majdnem ugyanolyan nagyot lépünk vissza. A változások olyan lassan következnek be, hogy alig észrevehető, mikor tényleg megtörténnek.

Egyetlen embert temetnek, de mintha az itt maradók szemében egyszerre több is lett volna.

Az ember sosem ér a dolgok végére, ha családja van.

Mikor igazán nagy sportoló születik (...), az olyan, mintha kivirágozna egy cseresznyefa a fagyos, téli kertben.