Fredrik Backman

A játékosok kibeszélhetik a bírót, de az edzőt soha; az edző kritizálhatja a játékosokat, de a sportigazgatót soha; a sportigazgató nem szapulja a klub elnökét; az elnök nem becsmérli a vezetőséget; a vezetőség pedig nem szidja a szponzorokat. A hierarchia csúcsán pedig egy csoport öltönyös férfi minden szégyen nélkül beszélhet úgy a játékosokról, mintha versenylovak lennének. Termékek.

Azért olyan nehéz bízni a tinédzserekben, mert egykor mi is azok voltunk.

Ezerféleképpen lehet meghalni (...). Különösen legbelül.

Sok minden mérgezi az emberiséget, de mind közül az egyik legerősebb a büszkeség.

Ez rettenetes. Titkolózásra kényszerülni azok előtt, akiket az ember szeret.

Az összetartozás azt jelenti, hogy közös a célunk, és az elérése érdekében alávetjük magunkat a szerepeinknek. Az értékrend azt, hogy megbízunk egymásban. Hogy szeretjük egymást.

A bánat egyik legborzasztóbb hatása, hogy a hiányát egoizmusnak fogjuk fel.

Egy gyerek születésekor minden szülő arról ábrándozik, hogy a kicsi különleges lesz, míg meg nem betegszik, és akkor csak annyit kívánnak, legyen minden a lehető legátlagosabb.

"A csapat az egyén előtt" jelszó csak egy közhely azok számára, akik nem értik a sportot, másnak pedig fájdalmas igazság. Mert ebben a szellemben élni valóban fáj. Alávetni magunkat egy szerepnek, amit nem kedvelünk, némán elvégezni a piszkos munkát, védőt játszani ahelyett, hogy gólokat lőne az ember, és elvinné a pálmát.

Nem csak az része a kultúrának, amit bátorítunk, hanem az is, amit hajlandók vagyunk eltûrni.

Koncentrálj arra, amin tudsz változtatni!

Nem csak azt kell tudni, mit mondjunk, de legalább annyira fontos az is, hogy tudjuk, mit hallgassunk el.

Úgy lehet a legjobban felkészülni a szülői létre, ha az ember néhány kövér, hasisfüggő haverjával sátorozik egy rockfesztiválon. Folyamatos az alváshiány, az összes ruháján kajafoltok, amiket a legritkább esetben ejtett ő maga, cseng a füle, és egy pocsolya mellett sem lehet elmenni anélkül, hogy az egyik kuncogó marha páros lábbal bele ne ugrana. Ha vécére megy az ember, valaki mindig áll odakint, ordítva és az ajtót verve, felkeltik éjszaka, csak mert eszükbe jutott valami, másnap reggel pedig arra ébred, hogy valaki lepisilte.

A szavak egész semmiségek tudnak lenni. Senki sem akar velük semmi rosszat.

Amikor valaki az elmúlás légkörében nő fel, tudja, hogy bár mindenkinek kicsit mást jelent a halál, de egy szülőnek a csend a legrosszabb. A konyhában, az előszobában, a telefonban, a hátsó ülésen, péntek este, hétfő reggel, párnahuzatokba és gyûrött lepedőkbe bugyolálva, a játékdoboz mélyén, a padláson, a mosogató melletti kis sámlin. A gyerekek mindenütt csendet hagynak maguk mögött.

A (...) csend olyan, mint a víz. Ha túl sokáig engedjük folydogálni, megtalálja a repedéseket, megfagy, és felrobbantja a szívünket.

Ha valami elég közel növekedik ahhoz, amit szeret, végül egymásba fonódik a gyökerük. Beszélhetünk a veszteségről, feldolgozhatjuk, hagyhatjuk, hogy az idő megpróbálja begyógyítani a sebeket, de a biológia törvényeit nem hághatjuk át: a kettévágott növények nem gyógyulnak, hanem elpusztulnak.

Az erőszak olyan, mint a whisky, a gyerekek, akiknek az otthonában túl sok fordult elő belőle, vagy magukba szívják, vagy kivetik magukból.

Minden anya és apa legnagyobb félelme, hogy nem tudja megvédeni a gyerekeit.

A viccek nagy hatalommal bírnak. Meghúzhatják a határt a mi és az ők között.