Fredrik Backman

Rossz vesztesek vagyunk, mert a jó vesztesek gyakran veszítenek!

Egy hosszú házasság bonyolult. Olyannyira, hogy a legtöbben, akik régóta élnek valakivel, néha felteszik maguknak a kérdést: "Azért vagyok még mindig házas, mert szerelmes vagyok, vagy mert semmi erőm nincs megismerni valaki mást ugyanilyen jól?"

A sport csak pillanatokat ad nekünk. De mégis, mi a franc az élet, (...) ha nem egy pillanat?

Mindig ez van az olyan apák gyerekeivel, akik kissé túlzottan is kedvelték a whiskyt: vagy ti is egyfolytában isztok, vagy soha. Átmeneti állapot nincs.

A siker sosem véletlen. A szerencse hozhat pénzt, de sikert sosem.

Minden bizonnyal késő megtanulni beszélgetni a gyerekével, amikor már hátra kell döntenie a fejét, hogy a szemébe nézhessen.

Nekünk, embereknek sok minden fáj, és sokszor nem is tudjuk, mi az oka a fájdalmunknak. Csak ránk telepszik a szorongás, és összezsugorodik tőle a lélek.

A gyerekek hobbija egy idő után már nem csak a gyerekeké. A szülők éveken át annyi időt fektetnek bele, annyi mindent feláldoznak érte, olyan összegeket szánnak rá, hogy a fontossága beeszi magát az ő agyukba is. Más dolgokat kezd szimbolizálni, kompenzálja vagy megerősíti a saját sikertelenségeiket.

Keskeny mezsgye húzódik az élni és a túlélni között.

Azért szeretjük a sportot, mert részben a kiskorunkra emlékeztet, részben pedig nagyobbnak érezzük magunkat tőle.

A város túl kicsi ahhoz, hogy nagy titkokat őrizzenek benne.

A magány láthatatlan betegség.

Minden sportban így van ez: a szülők azt hiszik, hogy a szakértelmük automatikusan nő a gyerek sikereivel együtt. Holott épp fordítva van.

A vallás valami emberek közötti dolog, tele értelmezésekkel, elméletekkel és nézetekkel. De a hit... az csak ember és Isten között van.

Egy korong, két kapu, lángoló szívek. Vannak, akik azt mondják, a hoki vallás, de nincs igazuk. A hoki hit.

Feláldozzuk mindenünket, elégünk, vérzünk, sírunk, annak a biztos tudatában, hogy amit ez a sport visszaadhat nekünk, az a legjobb esetben is csak apróság, semmiség: néhány röpke pillanat. Ez minden. De hát a fenébe is, mi másból áll az élet?

A keserûség mar, mint a sav, átalakítja az emlékezetet; mintha egy gyilkosság helyszínén takarítana. Végül csak az marad, ami illik abba a képbe, amit mutatni akar.

Minden élőlény, ami elég sokáig élt falak mögé zárva, végül jobban fog félni az ismeretlentől, mint a fogságtól.

Sokkal gyorsabban elszigetelődik az ember, mint azt gondolná, ha csak az emlékeknek él.

Néha azt mondják, a bánat lelki dolog, de a hiány testi. Az egyik egy seb, a másik egy amputált testrész, az egyik elhervadt virág, a másik egy letört ág.