Fredrik Backman

A bánatot nem az határozza meg, kit vesztettünk el, hanem hogy kik vagyunk mi.

A lehető legrosszabbat mindig be lehet bizonyítani egy történettel, amit valaki olyantól hallottunk, aki valahol máshol hallotta.

Lesznek felnőttek, akik szerint az idő begyógyít minden sebet, de (...) csak icipicit fog kevésbé fájni.

Csak mert az ember idióta, még nem biztos, hogy téved.

Az anyáknak nincs páncélja, hogy átvészeljék az életet, mert minden egyes darabot a gyerekeikre tesznek, s mire azok tinédzserkoruk végére jutnak, minden egyes veszteségük az ő húsukban is érződik.

Ha nem nézünk oda, mikor valaki bûnt követ el, az ugyanolyan rossz, mint elkövetni a bûnt.

Milyen felelősség terheli azt az embert, aki nem követett el bûncselekményt, csak csöndben végignézte? Mikor nem állította meg, holott meg tudta volna? Nem állt ellen, mikor lehetett volna? Lehetünk-e akkor ártatlanok? Jók?

Sokkal könnyebb bárkinek lenni, ha az emberek nem tudnak rólad semmit.

A pasik félnek a teleszkópoktól, rögtön becsinálnak, ha felpillantanak vele az égre, ugyanis az univerzum nagyságával együtt belátják a saját jelentéktelenségüket. A pasikat semmi sem ijeszti meg jobban, mint hogy a tetteik esetleg értelmetlenek.

Minden városban vannak olyan helyek, amelyek nevének eredetére már senki sem emlékszik.

A tinédzserkori barátságoknál nincs erősebb, még akkor sem, ha életünk végéig kitartanak. Semmi sem lesz ugyanolyan, mint akkor.

A politikusokat mindenki utálja, még maguk a politikusok is.

Csak az életünket próbáljuk élni, élni egymással, élni saját magunkkal. Elfogadni a boldogságot, mikor jut belőle, elviselni a bánatot, mikor ránk telepedik.

Nem küzdhetünk a gonosz ellen. Ez a legelviselhetetlenebb a világban, amit felépítettünk. A gonoszságot nem lehet kiirtani, nem lehet bezárni, minél több erőszakot vetünk be ellene, annál erősebb lesz, mikor kiszivárog az ajtók alatt és a kulcslyukakon. Sosem tûnhet el, mert bennünk nő, néha még a legjobbakban is, néha még a tizennégy évesekben is. Nincs fegyverünk ellene. Csak a szeretetet kaptuk, hogy kibírhassuk.

Majdnem mindenki túlságosan szeret, túl könnyedén gyûlöl, túl ritkán bocsát meg.

Tavasz lesz, majd nyár. Majdnem elviselhetetlen. De aztán eljön a szempillantásnyi ősz, mielőtt ismét betemet minket a tél. Az élet nem továbbmegy, hanem újrakezdődik, minden újra lehetséges. Bármi megtörténhet, a legjobb, a legszebb, a világ legnagyobb kalandjai.

Miből áll az élet, ha nem pillanatokból? Mi a nevetés, ha nem győzelem a bánat fölött? Egyetlen másodperc, csak egyetlenegy, amikor nem ment minden tönkre bennünk.

Sokfajta vezetés létezik. Leginkább azokat csodáljuk, akik az ismeretlenbe merik vezetni a követőiket, hogy bátran elmenjenek oda, ahol más nem járt: felfelé és előre.

Néha a vezetők legfontosabb feladata megmutatni a hazautat.

Könnyû szeretni a hokit, mert a hoki nem a múlt, nem a tegnap - az mindig a következő. A következő csere, a következő meccs, a következő szezon, a következő nemzedék, a következő varázslatos pillanat, amikor valami lehetetlen csodás módon sikerül. A következő lehetőség felpattanni a székünkről és ordítani örömünkben. A következő.