Fülöp Áron

Szent napján a kegyeletnek Én is felgyujtom mécsemet, S míg árnyaik körüllebegnek Szárnyadon, bús emlékezet: Imádkozván ím újra látom S ontom értük hő könnyemet - Vágyam, szerelmem, ifjuságom: Halottaim - pihenjetek!

Mi nekem ez a föld? Temető. Mi nekem az égbolt? Szemfedő. Mi nekem az élet? Siralom, Benne árvaságom Siratom.

Átkoznám a sorsom, De nincs benne nyereség; Ráadásul gondom Tán nagyobbra nőne még. Mert a sors goromba, S ki őt káromolja, Jobban érzi vesszejét.

Az út szélén jártam, Senki sem vett észre, Temető szélére Megyek pihenésre, Egy korhadt fejfa sem Jelöli meg sírom, - Kell-e ennél bővebb Életrajzot írnom!?

Ne akarjon senki vigasztalni mostan, Hadd sírjam ki magamat jól Szívfacsaró gondban.

Mennyi csillag ragyog a végtelen égen, Mennyi magyar hullt el eddig csatatéren! Ha mindannyi magyar csillaggá vált volna, Kétszer annyi csillag kelne az égboltra, Ég be fényes volna!

Olyan közel hozzá, olyan messze tőle, Én e sivár földön, ő a temetőbe`, Én e süket zajban, ő az örök csendben, Én siralom völgyén, ő csillagos mennyben.