Gárdonyi Géza

A félénk ember, édes barátom, kígyónak nevezi a mákos rétest is.

A zöld alma, mikor pirosra változik, a komoly ember, mikor mosolyog, mintha nem egy és ugyanaz volna.

Az élet: mozgás. Mozog maga a Teremtő is szüntelenül. Az embernek is mozognia, alkotnia, küzdenie kell. Minden formában, csakhogy más-más helyen, más-más ütközők között. De egyre világosabb az értelmünk, jobb a szívünk, nemesebb a kezünk.

Az értelmünk erősödik, mint a növekvő csillag fénye. Minden halál vedlés. Vedlés után megújult testben, megújult erőkben élünk a következő vedlésig. Aztán megint egy fokkal előbbre.

Nem ismersz-e embereket, akik prédalesők, hálófonók, mint a pók? (...) Nem ismersz-e olyanokat, akik gyûjtenek, mint a hörcsög, akik vérengzők, mint az oroszlán, vagy gyávák, mint a nyúl, vagy szolgálatra valók, mint a ló, vagy alattomosak, mint a kígyó? Mi egyéb ez, ha nem maradvány az előbbi életnek a természetéből?

Mielőtt ember voltál volna, voltál fû, voltál virág, voltál fa, voltál légy, voltál cserebogár. Farkas, ló, oroszlán, minden, minden.

Minden verekszik a teremtett világban. Az erős föléje kerekedik a gyengébbnek. Viaskodás az élet.

A nap sugara Isten kezéből tûz a földre. Azért gyógyít.

Terhedre én soha nem leszek. Ha csak az árnyékodat látom is, boldog vagyok. Ha a ruhád a szegen függ, én titkon megsimítom. Ha a poharadban víz marad, én iszom meg. S az a víz nekem édes, mint a pogány istenek nektárja.

A hazugság magunk védelme. Kell.

Ha téged látlak, nem vagyok beteg. Úgy érzem, mintha május volna körülöttem, s te egy szál nárcisz volnál a virágzó nárciszok közül, leánnyá vált nárcisz. És mikor a te szavadat hallom, mintha angyaléneket hallanék.

De haj, nem volt az soha a nyomorúság láncán, aki nem tudja, hogy enni nem csak szokás, hanem kénytelenség is. Az ínség megeszi a fakérget is, és megissza a pocsolyavizet is. S hogy a bibliai tékozló fiú egy vályúból evett a disznókkal, azon én nem csodálkozom.

A mûveletlen emberek olyanok, mint az ebek: nem tûrik az idegent, amíg meg nem szokták.

Embertársaim (...), mindenkor örülök, ha vidámultok rajtam. Csak ne rosszakarattal tréfálkozzatok velem, ne gonoszul.

A nagy emberek belső szolgái különös lelkek. Úgy élnek vele-mellette, mint a fûszál a fa tövén. A fa az életük. Számukra más élet nincsen. Érzik, hogy ha a fa ledől, az ő gyökerük is kiszakad vele.

Emberi törvényt az emberi szívre ráabroncsolni nem lehet. A szívnek törvényei külön valamik.

Jó volna, ha a fejünkbe is lehetne zsilipet illeszteni. Hogy félre lehetne ereszteni a gondolatok patakját egypár hétre: ne forognának némely kerekek.

A szeme... A nap is így nyilall át az erdő lombjain. A lelkembe nyilall a szeme sugara. S a lelkem egyszerre fénnyel és zenével telt meg.

Nem tudom, vizsgálják-e valamikor a tudósok az emberi szemnek a mélységeit. Mi van azokban a mélységekben, hogy láthatatlan sugarak szállnak belőle elő? És miért más minden sugár? Miért hideg ebben a percben? Miért meleg a másik percben? Jégnek a sugara és tûznek a sugara. Néha simít, mint a bársony, néha szúr, mint a tövis, néha üt, mint a mennykő.

Szereti az fû az csillagot, de a csillag messze fenn ragyog. Jaj, a csillagos ég de magos! Szegény födi fûszál harmatos.