Gayle Forman

Azt gondolom, hogy minden percben történik mindenféle, de ha nem állsz az útjába, kihagyod. Amikor utazol, beleállsz a sodorba. Nem mindig klassz. Van, hogy rémes. De máskor... (...) nem olyan rossz.

Azt hiszem, az utazáshoz ugyanolyan tehetség kell, mint a fütyüléshez vagy a tánchoz (...). Vannak, akikben megvan.

Lehetek csak tizennyolc, de már látom, hogy a világ két részre oszlik: a cselekvőkre és a figyelőkre. Azokra, akiktől beindulnak a dolgok, és azokra, akik csak baktatnak utánuk.

Ha maradsz, bármit megteszek érted, amit csak akarsz. (...) Talán túlságosan fájdalmas volna a régi életedet élni tovább, és könnyebb lenne neked, ha mindörökre kitörölnél bennünket az életedből. Ez ugyan nagyon szar lenne, de a kedvedért ezt is vállalom. Hajlandó vagyok hosszú távon lemondani rólad, ha ma még nem veszítelek el. El foglak engedni, ha maradsz.

- Hogy teszed túl magad a pánikon? (...) - Sehogy. Megpróbálod túlélni. Összeszorítod a fogad, és valahogy majd csak kibírod.

A jazz a kiöregedett punkok zenéje.

Igazán szeretem a rajongóimat, ha egyesével találkozom velük. De amint csapatban vannak, kiütközik a csordaszellem, és elfelejtik, hogy én is csak ember vagyok, élő hús és csont, sérülékeny és megfélemlíthető.

Vannak a jó hírnél és szavahihetőségnél fontosabb dolgok is, amiket elveszíthet az ember.

Az érzelmek számtanában soha nem tudhatod előre, hogy az egyik ember hiánya mennyivel mélyebben érinthet, mint másé.

Mi történt velem? Hogy lett belőlem ez a két lábon járó önellentmondás? Emberekkel körülvéve egyedül érzem magam. Azt állítom, hogy nem vágyom másra, csak hogy normális lehessek, és mikor kóstolót kapok belőle, milyen is az, azt se tudom, mihez kezdjek vele. Már nem tudom, hogyan viselkednek a normális emberek.

Arra van szükségem, hogy újra és újra emlékeztessem magam a napok időlegességére, és hogy győzködjem magam: ha a tegnapot túl bírtam élni, a mát is túl fogom.

Néha magad hozod meg a döntéseidet, néha pedig egyszer csak megtörténnek veled.

Egy temetés kicsit olyan, mint maga a halál. Lehetnek kívánságaid, terveid, amit csak akarsz, de amikor eljön a napja, semmi beleszólásod nincs a dologba.

Ha elég ideig játszod meg magad, előbb-utóbb megy az magától is.

Olyan fekete humor, hogy az ember sötétben nem is veszi észre.

Mind ez idáig Miát okoltam mindenért: amiért elhagyott, amiért tönkretett engem. És talán tényleg ez volt a mag, amely idővel kicsírázott, és ez a burjánzó növény nőtt ki belőle. És én vagyok az, aki ápolgatja, nevelheti ezt a gazt. Én öntözöm. Én gondozom. Én csipegetem le mérgező bogyóit. Én engedem, hogy a nyakam köré tekeredjen az indáival és kiszorítsa belőlem a szuszt. Egyesegyedül én tettem ezt. Saját magammal.

Az emberek mindig csak azt hiszik el, amit el is akarnak hinni.

Meghalni könnyû. Élni nehéz.

Minden kapcsolat nehéz. Éppen úgy, mint a zenében, két hang néha harmonikus, néha meg kakofonikus.

Nyugalmat találok az újszülöttek sírásában. Jó tudni, hogy ennyi küzdeni akarással jövünk a világra.