Georg Klein

A gondolat soha nincs végiggondolva. Csak forog maga körül. A kígyó a saját farkába harap, akár a végtelenség azték szimbóluma.

Nincs olyan emberi elme által teremtett vers, dal, mítosz vagy mese, mely vetekedhetne a természet - vagyis az evolúció - páratlanul izgalmas előadásával. Nincsenek olyan tündérek, najádok, nimfák, melyek akárcsak megközelítőleg olyan csodálatosak volnának, mint a természet valóságos teremtményei.

Az idő korlátozottságának tudata tartalmasabbá teszi az életet. A triviális dolgok elvesztik jelentőségüket, csak a lényegesek maradnak meg. Az ember kevesebbet foglalkozik azokkal, akik nem szeretik, és többet azokkal, akik szeretik. Nem néz tévét, nem olvas újságot, viszont egyre több olyan könyvet olvas, melyben a szerzőnek van valami mondanivalója. Kevesebbet törődik a presztízzsel és a látszatokkal, és igyekszik értelmes tevékenységgel kitölteni minden idejét. Igen, mondja Noll, csak a halál biztos tudata adhat értelmet az életnek.

Egyikünk sem képes fölfogni, hogy végtelen hosszú időn keresztül nem létezünk majd. Furcsa, milyen gyötrelmes számunkra ez a gondolat, holott azt tökéletes egykedvûséggel vesszük tudomásul, hogy végtelenül hosszú idő előzte meg a létezésünket.

A DNS szemszögéből nézve az egész biológiai világot olyan eszköznek tekinthetjük, amely az ő cél nélküli reprodukcióját szolgálja. Ebben a megvilágításban nézve a DNS csakugyan a legfőbb parazitának tûnik.

A kultúrsokktól többé-kevésbé kábult bevándorló belátja, hogy bizonyos fokú alkalmazkodás az életfeltételei közé tartozik. De közben egyre erősebben érzi, hogy ennek az alkalmazkodásnak csak a felszínen kell megjelennie, és belül nem léphet át egy nehezen meghatározható, de fontos határvonalat.

A nagy rugalmasság gyors változásokat tesz lehetővé pozitív és negatív irányban is.

Láttam, milyen hatalmas különbség van a tudós és a mûvész között, amit előttem is sokan láttak már. Ha Bach, Beethoven, Picasso vagy Proust nem született volna meg, senki más nem teremtette volna meg a mûveiket. Örökre megmaradnak mint egyéniségek, akik, ha nagyon akarjuk, rekonstruálhatók - legalábbis valamennyire - munkáikból épülő emlékmûveik homlokzata mögött. A tudóst a fejlődés maga mögött hagyja, arca feledésbe merül. Ha A nem fedez fel egy bizonyos természeti törvényt, majd B felfedezi, talán később, talán más módszerekkel, de mit számít öt, ötven vagy száz év az örökkévalóság ege alatt? A tudomány eredményei soha nem végérvényesek.

A gyerekek kreatívak, dinamikusak, szeretnek kísérletezni, szeretik kifürkészni maguk körül a világot, és eközben nagyon jól érzik magukat. Mikor és miért sorvad el ez a kreativitás, hova tûnik ez a hajtóerő, amelynek egy életen át ki kellene tartania? Legjobb kutatóink, mûvészeink, íróink életük legnagyobb részében hasznát veszik ennek a kreativitásnak. Vajon nincs-e meg minden emberben a kreativitásnak valamiféle kihasználatlan tárháza, amit hozzáférhetővé és hasznosíthatóvá kellene tenni?

A jó, a vonzó hipotéziseknek az a legfőbb hasznuk, hogy a kutatókat a részben vagy egészen ismeretlen területek vizsgálatára sarkallják. A gyenge önbizalommal rendelkező kutatóknak gyakran jól jön egy egyszerûen megfogalmazott hipotézis a kísérletezéshez szükséges erő összpontosításához. Az agresszívabb személyiségek pedig szívesen tekintik mások hipotéziseit megsemmisítendő céltáblának. Tulajdonképpen mindegy is, hogy a kísérletezési vágy motivációja pozitív vagy negatív előjelû. Legtöbbször a kettő együtt jelentkezik. A hipotézist általában lerombolják, és egy-két éven belül elfelejtik. Új eredmények keletkeznek, és új hipotézisek sarjadnak a helyükben, akár a gombák.

A tudomány approximációk sorozata, nagy és állandóan változó kutatói csoportok kollektív erőfeszítése, amelynek során a résztvevők egyre közelebb kerülnek az igazsághoz, de teljes egészében soha nem érik el.

Kétségtelen, hogy minden eseményt egy bonyolult és változtathatatlan történelmi valóság logikus következményének lehet tekinteni, de a determinizmus senkit nem ment fel a személyes felelősség alól.

A tudósnak és az újságírónak más a feladata. Az újságírónak híreket kell közölnie. A tudósnak viszont meg kell próbálnia, legjobb tudása szerint, analizálni a valóságot. A valóság bonyolult, az analízis fáradságos. A legfontosabb fejleményeket ritkán lehet hírként közölni. Amíg hírnek számítanak, gyakran nagyon ingatag lábakon állnak. Mire nagyobb bizonyossággal vállalhatók, a hírértékük már elenyészett. A tudás növekedése organikus folyamat, türelmes építkezés, lépésről lépésre, évről évre, kutatótól kutatóig halad előre. A nagy és fontos "hírek" jelentőségét néha csak évekkel később értjük meg. Egyes esetekben évtizedek is eltelhetnek, mielőtt egy információ tudássá változik.

A karórám is bonyolult szerkezet, bár jóval kevésbé, mint a sejt. Ha leejtem a földre, megáll. Ha száz karórát ejtek le a földre, mind a száz megáll. De kinek jutna eszébe azt feltételezni, hogy ugyanaz az alkatrész megy tönkre mind a száz órában? A rákról mégis sokan ezt gondolják.

Ateista vagyok. Az Isten az emberek leghőbb vágyálma. Magányosak vagyunk egy fagyos és egykedvû világmindenségben.

Aki a siker bálványa előtt lejti tán­cát, annak minden erőforrásra szüksége van.

Mi az élet értelme? Egyáltalán semmi. Miért lenne értelme? Egyáltalán, mit értenek az alatt, hogy értelme van valaminek?

Képtelenek vagyünk és nem is vagyunk hajlandók elfogadni a nyers valóságot, áhítozunk az után, hogy enyhítő körülményekét találjunk.

Akarni kell elhagyni a biztonságos terepet. Aki folyton csak a környezet véleményét lesi, abból valószínûleg nem lesz tudós.

Amikor egy Nobel-díjas fecseg ostobaságokat, az ember legszívesebben visszavenné tőle a díjat, de nem lehet, mert amire megkapta, azzal száz százalékig kiérdemelte.