Gérard Dépardieu

Tökéletesen bízom önmagamban, a sorsomban. Ez a bizalom életem kifeszített kötele, amin remegés nélkül haladok előre.

Az utcán mindig résen kell lenned, hinned kell a szerencsecsillagodban, ott csak magadra számíthatsz.

Egyetlen találkozás többet nyújthat, mint tíz év az iskolapadban, amit azzal töltesz, hogy ostobán szajkózod, amit a tanár mond.

Mi, mûveletlenek, mi, szegények, afféle poggyász nélküli utasok vagyunk, és az egyetlen megoldás, hogy ne szúrjanak ki bennünket, hogy békén meghúzhassuk magunkat, az, ha úgy teszünk, mint a gazdagok, ha utánozzuk őket, ha mi is magabiztos mosollyal jövünk-megyünk, mint ők.

Úgy tenni, mintha. Elfojtani a vágyakat, megtagadni a gondolatokat. Megtagadni önmagunkat, nem akarni semmit magunktól. Ez mérhetetlen nagy fájdalom.

Hogyan vállalkozhatsz egy lány meghódítására, hogyan kérheted, hogy nézzen rád, esetlen szeressen is, ha te nem szereted magad?

Mások szavai pótolják azokat, amik nekem hiányoznak.

Ha ugyanolyan fesztelen vagy a színpadon, mint az életben, az emberek igazodnak hozzád, bármi történjék is, bármit tegyél is.

Nem szeretem a család ideáját. A család egy förtelem, megöli a szabadságot, megöli a kedvet, megöli a vágyakat, a család hazudik neked. Kicsit olyan, mint a kép a televízióban: hazudik neked.

Már maga a család gondolata is hazugság. Követelőzik, a látszatra ad, de elûzi a létet, megsemmisíti. A család egy mocsokság, ez az élet filoxérája, egy gomba, ami mindent tönkretesz.

Ha előre tudnám, mit fogok csinálni, nem tenném. Csak nekiindulok, nem félek - ez is az élet.

Az ember, amikor szerelmes, az elején mindig hülye.

Senki nem tudja magát egy szerelmes férfi helyébe képzelni, az leírhatatlan, elmondhatatlan, rettenetesen fáj, ugyanakkor mámorító is, nem vagy már önmagad.

A szerelmi állapot, az egy őrület, az ember folyton a másikra figyel. (...) Nem vagy tudatában, de szüntelenül a másikra gondolsz. Csak adsz, egyre csak adsz. Ami fárasztó, nem tarthat örökké. A legkisebb törésre csalódást érzel. Idővel persze megtanulod, hogy ezek a csalódások is benne vannak a pakliban, hogy nem lángolhatsz éjjel-nappal a szerelemtől. Nyilván vannak olyan pillanatok, amikor nem látsz, nem hallasz, amikor magadba fordulsz. Azt meghallod, hogy ezt a szemedre vetik, de hát mindegy, fáradt vagy. Ennek ellenére továbbra is adsz, csakhogy azt veszed észre, a másik néha nincs ott, hogy kapjon.

A gyerekek elterelik a figyelmünket a nagy fáradtságról, amit érzünk, szeretjük őket, emlékszünk rá, mennyire akartuk őket, újra elmeséljük magunknak az egész történetet, a boldog pillanatokat... aztán egyszer csak azt veszed észre, hogy a gyerekek is faképnél hagynak.

Nem szeretem az "örökség" szót, a család bûze árad belőle, avas szag, a halál szaga, de a "továbbadás"-t, igen, a továbbadás, az már tetszik.

A macskám halott, mert ő sosem beszélt velem. Általa megértettem, meghallottam dolgokat, és tudom, hogy amikor az ölembe telepedett, oldotta a szorongásomat, levette rólam a stresszt. Beszélni viszont sosem beszélt, míg az emberi lények, azok, akik elkísértek engem nevetésben, gondban, dühkitörésben vagy szeretetben, ők nem halottak, ők folyton itt vannak körülöttem, és beszélgetünk egymással.

Minden olyan dolgot elhessegetek magamtól, ami a múlthoz tartozhat, a jelenben élek, a pillanatban. A múlt az, ami miatt "súlyos vagyok, rám nehezül, véraláfutásosra zúz önmagam".

A múlt, az a család, az az avasodás, a keserûség, a halál - szánok minden olyan embert, akivel találkozom, és látom, hogy vonszolja magát, akár a csiga, a hátán cipelve a családját, a halottait, a szakításait, a csalódásait, míg össze nem omlik az emlékek súlya alatt. Ha védtelenül odakínálod magad a múltnak, az élők és a holtak legyilkolnak, csak erre várnak.

Nem szabad hagyni, hogy az öregség megrohassza a lelkedet és a szívedet, el kell menni, el kell utazni oda, ahol még álmodozhatsz.