Hajnal Anna

Mert te voltál az első, akiért testem és lelkem egyszerre megért, hogy ezer íz és ezer édesség pezsgése, lángja hajtott tefeléd.

Szívem csupa árny már régen -

Hozzám hajoltál s forgószél tört rám és forgatott vakon, hozzám simultál és a szél szédülten elült vállamon, s amikor összeért a szánk hogy villám ért-e? vagy parázs? megbénult minden gyors tagom, s a szívem haldokló parázs...

Gyûlöllek, mar a védtelen harag, elfordulok, hogy meg ne lássalak, félek, fagyok, borzongok, engedek, fogam megkoccan, nehogy kérjelek: szeress, ölelj, megöl a szomjúság, kezdődjön újra bennünk a világ, az ősi ködben két felhőgomoly egymás felé húz, borulj rám, omolj, összecsapásunk villám, néma csók, csak te! csak én! borulók, lázadók, belőlünk szülessen a csóvás fény, mindenben te és mindig újra én!

Én fáradt volnék, s megyek, járok, én türelmetlen lennék, s várok, én gyáva volnék, s mégsem félek, test voltam, s lettem érted lélek.

Akarlak, szeretlek, kellesz nekem, dacos, síró szived csupa vad szerelem, csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő, már lankad az ész, a védekező.

Néha egy pillantás vagy egy mozdulat többet ér, mint maguk a szavak.

Ezüstpárákban álmodó hegyek tündéri folyók felé lejtenek, melyek fölé az ámult, ifjú hold aranyló arca szomjasan hajolt, s úgy csókolja a vizeken a fény, ahogy emlékeimben téged én.

Tapintom magam. Ugyanaz? Fej. Karok. Lábak. Mi szökött el, hogy üres a tapintható? magamtól mikor? ki lökött el? Hogy kicserélt egy pillanat, hogy lehet, hogy észre se vettem? Mindenki így él? vagy csak én, ily tudatlanul, meglepetten?