Harlan Coben

Elveszíteni egy gyereket nagy megpróbáltatás egy házasság számára. (...) A legtöbb ember azt gondolja, hogy csak a legerősebb házasságok élnek túl egy ekkora csapást. De ez nem így van. Sokat foglalkoztam a témával. Láttam "szörnyû" házasságokat, ahol éppen ez hozta újra össze a szülőket. És láttam olyanokat is, amelyek "tökéletesek" voltak, és úgy törtek darabokra, mint valami olcsó mûanyag játék.

Vannak emberek, akikről tudod, hogy soha senkinek nem akarnak rosszat, és örökké melletted állnak. Nem sok ilyen van. De azért akad néhány.

Igazából soha nem változunk meg, igaz? Úgy értem, a lelkünk mélyén örökké rémült gyerekek maradunk, akik azon tûnődnek, vajon mi lesz belőlük, ha felnőnek.

Életem egy szakasza lezárult. Már régen el kellett volna felejtenem az egészet. Egy nyári románc, akármilyen intenzív, akkor is csak egy nyári románc volt. Talán szerelmes is voltam belé, igen, valószínûleg, de gyerekek voltunk még. A gyerekszerelmek ritkán élik túl a vért és a halottakat. Vannak ajtók. Én pedig becsuktam ezt az ajtót. Lucy a múlt részévé vált. Sok időbe tellett, mire ezt elfogadtam. De megtettem, és sikerült is zárva tartanom azt a nyavalyás ajtót. Most mégis ki kell nyitnom.

A zseblámpámból kifogyott az elem. Most is emlékszem rá, milyen szaporán vert a szívem, ahogy lépkedtünk a fák között. Ott voltam a sötétben, kézen fogva a fiúval, akit szeretek. Tudtam, hogy elolvadok, ha hozzám ér. Ismeri ezt az érzést? Amikor öt percet sem bír ki nélküle? Amikor mindenről ő jut az eszébe? Amikor csinál valamit, és az első gondolata az, hogy: "Õ vajon mit szólna hozzá?" Õrült egy érzés. Csodálatos, de egyben fájdalmas is. Olyan félelmetesen sebezhető lesz tőle az ember.

Sokat megtud az ember arról, akit szeret, ha az illetőnek meg vannak számlálva a napjai.

Mindannyian a magunk módján próbálunk boldogulni, alkalmazkodni és túlélni.

Ha az ember elveszít egy fiút, mindenről ő jut az eszébe.

Figyeltem, ahogy gesztikulál, mintha egy felnőttet utánozna. És akkor egyszer csak rám tört az az érzés. Váratlanul, minden figyelmeztetés nélkül. Minden szülővel megesik néha. Nézed a gyerekedet egy teljesen hétköznapi pillanatban, nem egy iskolai előadáson vagy egy sportversenyen, és egyszer csak rádöbbensz, hogy ő jelenti az egész életet számodra, és egyszerre vagy meghatott és rémült, szeretnéd megállítani az időt.

Vannak emberek, akik a velejükig romlottak, akik egész életükben gonoszak és kegyetlenek voltak másokkal. És vannak olyanok, akik egyszerûen csak elcseszték.

A legtöbb ember meglehetősen jó emberismerő. Sokkal könnyebben hisznek neked, ha kiderül, hogy vannak hibáid.

A legtöbb ember azt hiszi, hogy a halál a legkegyetlenebb dolog. Nem igaz. Egy idő után a remény sokkal gonoszabb tud lenni.

Az évek során megtanultam, hogy az életet és a halált, a kivételes szépséget és az elképzelhetetlen rútságot, a legártatlanabb helyszínt és a rémisztő vérfürdőt csak egy hajszálvékony fal választja el egymástól. És ez a fal egy szempillantás alatt átszakadhat.

Az ember nem szökhet meg a hazájából, mint ahogy ők tették. Hiába gyûlölöd a kormányt vagy a rendszert, az embereket, a saját népedet nem tudod meggyûlölni. A hazád mindig a hazád marad. Örökké.

Bárkinek kezdünk el vájkálni a múltjában, találunk valamit.

Eszembe jutott, amit a kínvallatások áldozatairól olvastam, akik kétségbeesetten igyekeznek uralkodni magukon, és mindent elkövetnek, hogy ne kiáltsanak fel, és ne mutassák ki a fájdalmukat, mert nem akarják megadni ezt az elégtételt a hóhéraiknak.

Számomra a halál az halál - végleges és visszafordíthatatlan, ami után nem következik semmi. És ezen se drága virágtartók, se gondozott sírhantok nem tudnak változtatni.

Világított a hold. A holdfény az erdőben mindennek megváltoztatja a színét. Mint azok a színes lámpák, amelyeket az apám használt régebben. Fekete fénynek hívták őket, pedig inkább lilák voltak. Amire rávilágítottak vele, annak megváltozott a színe. A hold ugyanilyen volt.

Homályosak voltak az emlékeim. Nem emlékeztem már, hogy mi volt a valóság, és mi az, ami csak a képzeletemben történt meg. Csak a varázslatra emlékeztem. A vágyra. Fiatalok voltunk, ügyetlenek, tapasztalatlanok, de mégis volt benne valami fantasztikus.

A nyári szerelmek mindig véget érnek. Ez íratlan szabály volt. Mint egyes növények vagy rovarok, akik nem tudják túlélni azt az évszakot. Azt gondoltam, hogy mi mások vagyunk. Mások is voltunk, de nem úgy, ahogy én gondoltam. Õszintén hittem benne, hogy soha nem fogjuk elengedni egymást. A fiatalok olyan ostobák.