Határ Győző

A sorsfordulatokat, a megrázkódtatásokat, életünk peripetiáit vegyük szemügyre a halál ortogonális vetületében. Jelentéktelenségük azon nyomban előtûnik. Viszonylagossá válnak - átvészelhetővé. (...) Halálközelben ráébredünk, hogy annak, ami "elviselhetetlen", vannak más, nagyon más kategóriái.

A lét a lét: fogyó nyalóka nyalod ameddig nyalhatod ha semmid nem fáj úgy heuréka.

Az élet estéje ránksötétedett ne nézz rám kormozd be képedet az élet koporsó éje ránkszakad vigyázz magadra - elbocsátalak.

Rajongtam a járatlan utakért; érettük volt, hogy a járt utat következetesen elhagytam.

Kiegyensúlyozott lélek vagyok és egyenletes kedély; érzésem szerint az öröm az élet természetes vivőanyaga, és ha felbuzgott bennem, szabad folyást engedtem az életörömnek.

A reménytelenség látomásait vállalnia kell annak, aki születésével nagy merészen felcsap embernek, ahelyett, hogy megmaradna a fauna boldogabb birodalmában, ahol őznek-szarvasnak, borznak-bölénynek nincs "pályafutása", nem tervezi gyermekei "karrierjét", nem firtatja "istene titkát".

Elment mellette az élet és őt észre se vette, elment az élete mellett és észre se vette.

A tegnap szentelt igazságaiból lesznek a holnap nyilvánvaló ökörségei.

A szerelmes ember eleven kaptár. Minden sejtjében donognak-dönögnek a méhek, és zúgva-zümmögve a mézet - méz! méz! -, ugyanazt a mézet emlegetik, melyet egyetlen bûvös kehelyről gyûjtenek. Rajongó rajokban köröznek körülötte, sziromról sziromra másznak, bele-belebocsátkoznak, hogy újra ugyanazzal az elédesülő rögeszmével töltekezzünk kaptársejtjeinkben, és lábujjunk hegyétől a fejünk búbjáig ez zsongjon-bizseregjen ugyanazon a lépen, féltésnek-kergetésnek csöppenként pergetett mézet.

Mindig bámulattal adóztam a nők valóságérzékének és annak az ősi rutinnak, amellyel a férfiak történelmi paranoiáit átvészelik.

Lehet a szavakkal visszaélni, hitegetni, lépre csalni, hamisan esküdni - de a szavak "aretéje" az igazmondás.

Jól tudjuk, hogy a történelmet a mindenkori győztesek írják, így hát a történelem egésze az egymást követő győztesek történelemátírásainak, átértékeléseinek összessége, így hát amit mi "történelemként" tisztelünk, az a tények/események fizikai történelmével csak nagyon keskeny átfedésben van.

A politika a mesterfogások mûvészete, amelyekkel a hatéves gyereksereg szellemi szintjén élő primitív választópolgár-vadakat az orruknál fogva lehet vezetni.

A lét és az élet: két külön kiterjedés, melyek között a léptékváltás lehetetlen. Az emberélet, a maga behatároltságában a felszikrázás és elszikrázás – ezzel élesen elválik az élet a léttől. Mi álomjárók csak élni tudunk, létezni nem.

Isten "tökéletes" volta érthetetlenné teszi a teremtés tényét; a tökéletes lény nem szorul "kiegészülésre", nincsenek "szükségletei", "szeszélyei", nem cselekszik "kényszer" alatt.

Ábrák vagyunk az idő szövedékén, s csupán beleszőve létezünk.

Mivel a világ teremtetlen és az Ég üres, voltaképpen azok, akik "hívőnek" vallják magukat - ők azok, akik nem hisznek semmiben, mert a semmiben hisznek. Hinni - bátortalan feltevést titkon melengetni, mint meggyőződéssé sûrûdő kincses klenódiumot: hinni csak valláson kívül lehet.

A fájdalom, a szenvedés nem bizonyíték arra, hogy a világ gonosz. Igaz, az antilop bízvást gondolhatja, miközben torkára ráharap az oroszlán: "gonosz a világ, mert tele van oroszlánnal", ugyanakkor azonban az oroszlán, meleg antilopvéren való nyalakodás közben azt gondolhatja: "jó a világ! Tele van antiloppal".

Tán igazuk van azoknak, akik azt mondják, nincs más továbbélés, csupán az élők emlékezetében való megmaradás, nincs más feltámadás, csupán a feltámadás az élők emlékezetében.

A szabadság a "hiánybetegségek" legsajátosabb fajtája. Oly nyavalyakórság, amely csupán akkor és abban érzékelhető, akiben/amikor hiányzik - de akkor nagyon, ám mihelyt "megvan", az ezer bajjal járó "szabadság" birtokában az ember vagy a nemzet képtelen élvezni gyógyulása boldogságát; a szabadságot.