Herbert George Wells

Ha az ember (...) forrongó módon szerelmes, akkor nehezebb udvarolni, mint amikor az ember egyáltalán nem szerelmes.

Mi a létért való küzdelemre vagyunk teremtve - mi magunk vagyunk a létért való küzdelem; minden lény, amely él, a létért való küzdelem inkarnációja - és ebből következik, hogy az emberek harcolnak egymással párjukért; minden nő számára egy ember győz a többi fölött. A többiek elmennek.

A szerelem nagyon súlyos dolog, és olyan módokon fogja meg az embert, amikre nincsen elkészülve.

A bölcs ember mások hibáiból tanul, az ostoba a sajátjából.

Érdekes és jelentőségteljes tény az, hogy egy történésznek, ha nincs benne semmi teológiai elfogultság, rá kell jönnie arra, hogy nem tudja leírni őszintén az emberiség fejlődésének a történetét anélkül, hogy kiemelt helyet ne adna abban a Názáretből származó pénztelen tanítónak... Az olyan ember, mint én is, aki még csak kereszténynek sem nevezem magam, látom azt, hogy az összkép ellenállhatatlanul ennek a kivételes jelentőségû embernek az élete és személyisége körül összpontosul. (...) A világ attól a naptól fogva egy más világgá kezdett válni, hogy hirdetni kezdte a tanításait.

Annyi világegyetem létezik, ahány lapja egy irdatlan kötetnek lehet; és mi ennek a kötetnek csak egyetlen lapját foglaljuk el.

- Tudod, hogy mi az egyedül helyes és illő dolog, mikor az ember azt hallja, hogy a barátjáról rosszat beszélnek? - El kell jönni hozzá azonnal, (...) úgy, ahogy én tettem. - Nem! Azt kell mondanod, hogy egy szót sem hiszel az egészből.

Ha kívánhatnék a számodra jövőt, kicsi fiam, azt kívánnám, hogy olyan valakit szeress, aki nálad sem nem idősebb, sem nem erősebb, de nem is fiatalabb és nem is gyöngébb. Azt kívánnám, hogy a párod ne legyen játékszer, de ne legyen bálvány sem, mert az egyik megvetésre méltóvá teszi a nőt, a másik meg a férfit. Azt kívánnám, hogy a kapocs, amely egymáshoz fûz benneteket, csaknem valami testvériesség legyen. Se istennőt ne szeress, se rabszolganőt.

A lelkem tétovázó lélek, olyanformán, mint ahogy más emberek bicegő járásúak. Az Istennek, azt hiszem, szüksége van béna emberekre.

Úgy szerettük egymást, mint ahogy két folyó együtt halad a tenger felé; egymás mellett növekedtünk egészen az első csók pillanatáig.

Kétféle szeretet van, amely igen nagyon különbözik egymástól. Az egyik szeretet, amelyet az apa érez gyermekei iránt, amelyet az anya érez, amely úgy támad föl bennünk néha, mint különös ragyogás és gyöngédség, amely félig fájdalmas is. (...) Az a szeretet, amelyet az ifjú érez egy nő iránt, a szerelem - csak az átszellemülés és a teljes bizalom ritka pillanataiban hasonlít az előbbihez.

A kereskedelem nem barátság. Én nem kereskedem a barátaimmal és nem barátkozom a kereskedőimmel. Természetes ellenségek - persze udvariasak, de ellenlábasak.

Minden komoly barátság férfi és nő között rendkívül könnyen csap át szerelembe. És mert ez így van, (...) a nő manapság kénytelen megelégedni más nőknek és csak egyetlen férfinak a kényelmes barátságával s kénytelen belenyugodni abba, hogy az összes többi férfival szemben felületes barátkozás fátyolával borítsa be azokat az áthatolhatatlan szakadékokat, amelyek tőlük elválasztják; a férfi pedig éppen így kénytelen beérni egyetlen nőnek a meghittségével.

Igyekszünk úgy szeretni egymást, mint egyenrangú felek, úgy viselkedni, mint egyenrangú felekhez illik, egyenlő szabadságot engedni egymásnak s egyszerre csak jön a válság - szabadságunk fáradságosan kitervelt épülete összeomlik, és azt vesszük észre, hogy a nemi kapcsolatban a nő nem egyéb a férfi számára, mint tulajdon, amely képes a hûségre vagy az árulásra egyaránt.

Bátran megyek előre legtöbbnyire, tudom; de a kétségbeesés mindig közel van hozzám. Életem mindennapi óráiban oly közel van hozzám, amily közel lehet a cápa a hajón alvó utashoz. Megfontolt hitemnek a vékony deszkaszála biztosít a kétségbeesés ellen.

Alig beszéltünk, s ha szóltunk egy-egy szót, halkan suttogtunk és a szívünk hallhatóan dobogott. Oly fenségesen komolyak voltunk, mint az égbe nyúló nagy hegyek és oly ártatlanok, mint az alvó gyermekek. A csókjaink holdfényből szőtt csókok voltak. És én úgy éreztem, hogy sohasem volt még a világon és nem lehet ezentúl sem soha a mienkéhez fogható boldogság...

Szerettem őt még mindig? Mintha akkor úgy éreztem volna, hogy már nem szeretem. Nem volt meg többé bennem az a tétovázó hevesség, az a kevélység, az a sóvárgás és a kételkedés, szóval az a szenvedélyes szerelem, amely oly különössé tette minden érzésemet, mikor mellette ültem valaha. Valami nagy és szép, valami meleg és ragaszkodó érzés volt bennem, mintha visszatértünk volna a pajtássághoz.

Nemcsak a barátságban, hanem talán még inkább a szerelemben is, amely a lélek legbensőbb élménye, csaknem kizárólagosan a véletlen uralkodik. Hogy miféle személyekkel fogsz összetalálkozni életed során és hogy kik fognak legmélységesebben érdekelni, ez csaknem olyannyira véletlennek a dolga, mint a virágpor szemcséjének sodródása a fenyőerdőben.

Nem mi vetünk véget a háborúnak, a háború fog végezni velünk.

Az ember belép az életbe, hogy keressen és találjon elegendő szépséget, hogy megőrizze, hogy elnyerje és növelje, hogy küzdjön érte, hogy mindennel szembenézzen, és megküzdjön érte, és ne törődjék a halállal, és még haldokló szemeit is feléje fordítsa. És a félelem és unalom és nemtörődömség és a mohóság, amelyek alapjában véve testvérei a félelemnek, akik leselkednek ránk, és előkúsznak éjszakánként, ezek ellene vannak, hogy elpusztítsák, hogy tönkretegyék és megsemmisítsék. Csak fel kellene emelnie szemét, és akkor meglátná, hogy mindez éppoly valóságos része az életének, mint a futó felhők vagy mint a hajló fûszál, de ő lesüti a szemét, és megmarad dörmögő, gyáva, piszkos, elhízott kis csavargónak, aki tele van álmokkal és gyáva kifogásokkal.