Howard Phillips Lovecraft

Semmi sem tölt el nagyobb csodálattal, mint az, ha valami ellene szegül a természet törvényeinek, ha valami megmagyarázhatatlan hirtelen megbolygatja jól berendezett, megszokott kis világunkat.

Nem szabad úgy hinni (...), hogy az ember a legrégebbi vagy épp az utolsó e földnek urai közt, vagy hogy az élet, az anyag ismert állapota egyetlen lehetséges állapot. A Régiek voltak, a Régiek vannak, a Régiek lesznek.

Az igazság nem tetszeni rendeltetett.

Miközben álmaink java része talán valóban nem több (...) éber élményeink halvány és fantasztikus visszatükröződésénél, van egy bizonyos hányad, amelynek túlvilágiasan éteri hangulatát nem lehet a szokott módon értelmezni, mert bizonytalanul izgalmas, nyugtalanító jellegük azt sugallja, hogy most néhány percre betekintést nyertünk a fizikainál nem kevésbé fontos szellemi létezés szférájába, amelyet egy áthatolhatatlan sorompó mégis elválaszt az élettől.

Gyûlölöm a holdat és félek tőle, mert fénye néha ismeretlenné és ocsmánnyá tesz ismerős és kedves jeleneteket is.

Azt hiszem, a legirgalmasabb dolog a világon, hogy az emberi elme képtelen kapcsolatot teremteni különálló dolgok között. A tudatlanság nyugalmas szigetén élünk a végtelenség fekete óceánjának közepén, és nem úgy rendeltetett a sorsunk, hogy messzire utazzunk innen.

Amikorra a világ kinőtt a gyerekkorból, a csodák emlékei is kikoptak az emberek fantáziájából, szürke városok magas, karcsú tornyainak ijesztő és rút erdeje emelkedett a füstös egek felé olyan felhőket szülve, melyek az erőtlen napot eltakarták a tavasz virágzó rétjei elől.

Később, a csöndes nyári esők idején, a fellegek széthintik (...) az álmoknak a darabkáit a költők meredek háztetőin, hogy az emberek ne éljenek az olyan ősi és különös titkok és csodák híre nélkül, amelyekről csupán a bolygók mesélnek egymásnak az éjszakában.

Nyugalom, tartós szépség csak az álomban létezik, és a világnak ezt a vigaszát lökik félre, amikor a valóság imádatában megtagadják a gyermekkor, az ártatlanság titkait.

Az emberi gondolatok az időről csupán azzal függnek össze, amit változásnak hívnak és amely maga sem más, mint illúzió. Minden, ami volt, van és lesz, egyszerre létezik.

Sem halál, sem végzet, sem kínszenvedés nem ejt olyan kétségbe, mint az egyéniség elvesztése. Mert egy dolog békés feledkezéssel belemerülni a semmibe, de tudatosan létezni, úgy, hogy mégse tudjuk megkülönböztetni magunkat más lényektől, tudni, hogy nem vagyunk önmagunk - ez a gyötrelem és a rettegés netovábbja.

Az emberiség legősibb és legerősebb érzése a félelem, a legősibb és legerősebb félelem pedig az ismeretlentől való rettegés.

Olyan, mint idő, ahogyan az ember elképzeli, nem is létezik.

Vannak olyan hangok, amelyek csak az emberekre jellemzők, más hangok pedig csak a fenevadakra; és végigfut a hideg a hátunkon, ha az utóbbiakat is emberi torokból halljuk felharsanni.

A tudományok, amelyek mindegyike a saját útját járja, ez idáig nem sokat ártottak nekünk; ám egy napon sor kerül majd a széttagolódó tudás mozaikköveinek összeillesztésére, és ennek következtében egy olyannyira rémséges valóságra fogunk rálátni, hogy vagy eszünket vesztjük e feltárulkozástól, vagy egy új sötét kor békéjébe és biztonságába menekülünk a végzetes felvilágosodás elől.

Úgy gondolok már az univerzumra, mint amely telis-tele van borzalmakkal, és ez megmérgezi még a tavaszi kék eget és a nyár virágait is.

Láttam ásítani a sötét világot, A fekete bolygók csillagtalan hevét - Céltalan pályákon vak módján haladnak, Ki ismerné mindük hatalmát és nevét?

A világ tényleg vicces, de a vicc poénja az emberiségen csattan.

Nem halott az, mi fekszik örökkön, A halál sem ér át végtelen időkön.

A vak kozmosz céltalanul forog a semmiből a valami felé, és a valamiből vissza a semmibe, nem törődve, még csak nem is tudva a sötétben fel-felvillanó vágyak vagy tudatok létezéséről.