Gyûlölöm a holdat és félek tőle, mert fénye néha ismeretlenné és ocsmánnyá tesz ismerős és kedves jeleneteket is.

Kapcsolódó idézetek

1. Annyira szeretem, hogy néha már fáj. Féltem őt az ellenségeinktől, az éhes férfiszemektől, a féltékeny nőktől, a veszélyes helyzetektől és időnként önmagától. Olyan ő nekem, mint valami törékeny kincs, amit legszívesebben elrejtenék a világ elől, noha tudom, hogy akkor fényét vesztené. A. O. Esther
2. Tudom, mi van ott kint a sötétben. És rettegek tőle. Az embernek elvileg az ismeretlentől kéne félnie, de a tudatlanság is boldogít, ha a tudás ennyire rémisztő. Laurell Kaye Hamilton
3. Félek a haláltól, de nem akarom elszalasztani az életet. Félek a szerelemtől, mert olyan dolgok kapcsolódnak hozzá, amiket emberi ésszel nem lehet fölfogni: hatalmas a fénye, de az árnyéka megrémiszt. Paulo Coelho
4. Szeretem a felhőt s az éjt, Mert sirni szoktam, mint amaz S világom, mint emez, sötét. Morris Rosenfeld
5. Látom, baljós a hold fent, látom, a baj közel, látom, ég villog, föld reng, látom, rossz idő jön el. Ma éjjel a lábod ki ne tedd, hogyha kedves az életed! Baljósan kel ma a hold.
6. Én félek. Az élettől és sötéttől, mely mindenütt kegyetlenül elér. Kosztolányi Dezső
7. Megszokja az ember, hogy nem szeretik. A város fényei egy percre kihunynak. A holdat nézi, a ronda, barna holdat, s megérti azt, hogy úgy pótolható, mint egy elveszített régi kulcscsomó. (...) Elnémítja a szép tapasztalat, hogy bármi is történik, életben marad, de nem álmodik, ha lehunyja szemeit. Megszokja az ember, hogy nem szeretik.
8. Gyakran támad az az érzésem, hogy az ablakon keresztül éppen úgy ránk ömölhet kintről a sötétség is, mint a fény.
9. A hold csak gyenge visszatündöklése a napnak, és mégis sokszor emennél inkább gyönyörködtet; így vagyunk az igazsággal is: gyenge visszatûnése inkább boldogít sokszor magánál az igazságnál. Eötvös József
10. Félek a magánytól (...). Hogy miért, nem is tudom. Ha a szobámban a négy fal rám mered, az iszonyú. Olyankor gyorsan kinyitom az ablakot, hogy embereket lássak, és mindig csak azokat látom meg, akik karonfogva mennek, házaspárokat és egymáshoz tartozó fiatalokat, s akkor úgy tûnik, a világon csak egyedül én vagyok magányos. Pedig tudom, hogy sokan vannak, akik ilyen vagy olyan okból, talán rögeszméből vagy mit tudom én miből, nem képesek megtalálni társukat. És gyûlölöm magam az ostobaságomért, de ez az ostobaság bennem van, örökké velem, és talán sohasem tudok megszabadulni tőle.