Ingmar Bergman

Szavak, melyek megszületnek, s azonnal megértésre találnak, mindez olyan, mint a sötét, zavaros vízből kiemelkedő sziget.

Vagy egyedül vagyok, és összesûrûsödik körülöttem a bizonytalanság és a félelem, és a feszültség nem oldódik bennem, vagy barátok közt vagyok, felpörgetem magam, "társasági" módra viselkedem, és amikor hazajövök, még feszültebb vagyok, mint mikor elmentem. Ezt persze nem lehet szenvedésnek nevezni. A kín nem kézzelfogható.

Meg kell változnom, sokkal nagyobb mértékben meg kell nyílnom, nagyobb mértékben kell rád támaszkodnom, és még közelebb kell kerülnöm hozzád. Ezeket mind tanulnom kell, mert eddig, egész életemben az ellenkezőjét tanultam.

Rettenetesen hiányzol, szerelmem. Amikor elutazol, magaddal viszed az életet, és ilyenkor valamiféle tartalékelem segítségével élek, ami legjobb esetben kitart addig, amíg visszajössz, és újra életet lehelsz belém.

Te vagy az egyetlen ember, aki úgy beszél velem a munkámról, hogy az soha nem bánt, soha nem sért (...), soha nem csalódom, soha nem gyanakszom, soha nem kedvetlenedem el.

Magadhoz ölelsz, és körbeveszel a gyengédségeddel. (...) És a gyengédséged olyan hatalmas és olyan természetes, hogy elárvult lelkem és didergő testem egyetlen porcikája sem lóg ki belőle, egyetlen részecskéje sem fázik, egyetlen része sem magányos, mert a gyengédséged mindent körülölel.

Néha, és különösen most, éjszaka, úgy érzem, hogy nem bírok tovább élni, mert megérintetted az énem legbelső részét, felrobbantottad az eddigi életemet, már nem az vagyok, aki vagyok, hanem te vagyok, tied vagyok, általad vagyok.

Nem tudom elmondani, amit mondani akarok. Nincsenek megfelelő szavaim, amelyekkel széttörhetném ezt a borzalmas állapotot: a várakozást. (...) Megérintettél, felnyitottál, magadévá tettél. Féltékeny vagyok és őrjítően elhagyatott a némaságban. Az idő nem múlik. Egy helyben áll, de rossz helyen áll.

Várakozással és némi aggodalommal tekintek következő találkozásunk elé. Aggódom (...), hogy a várakozást szinte mindig csalódás követi; hogy az a különös öröm, amiről ír, egyszerinek és megismételhetetlennek bizonyul.

Az embernek soha nem kell kimondania, hogy "szeretlek". Elég, ha csak végzi a szeretet cselekedeteit.

Nem lehet erőszakot tenni az Igazságon úgy, hogy közben ne ártson. Hogy ne tegyen rosszat.

Azt szokták mondani, hogy a szerelem vak, de ez nem igaz - a szerelemnek éles a szeme és kitûnő a hallása. Többet lát és hall, mint amennyit az ember látni és hallani szeretne.

A nagyon nagy öröm, ami olyan nagy, hogy az már felfoghatatlan - amikor elérkezik az ideje, kiszabadít mindenféle sötétséget, mindenféle kínokat és félelmeket.

Ne azt mondd, hogy "Isten"! Azt mondd, hogy "Szentség". Az Ember Szentsége. Minden egyéb csupán ismertetőjel, öltözék, megjelenés, csel, elkeseredés, kétségbeesett kiáltás a sötétbe és a csendbe. Az Ember Szentségét nem lehet elképzelni vagy megragadni. De közben viszonyulni, ragaszkodni lehet hozzá, mint valami konkrét, valóságos dologhoz. (...) Olyan dolgok történnek körülöttünk, melyeket érzékszerveinkkel nem érzékelünk, de amelyek szüntelenül hatnak ránk.

Szerettem Henriket a magam gyerekes és szertelen módján. De nem tudtam róla semmit. Sem róla, sem magamról. Két év alatt... két rövid év alatt eltékozoltuk a szeretettartalékainkat.

A szeretet nevében elkövetett becstelenségek az ember mûvei, melyek megsemmisítő erővel bizonyítják, hogy szabadok vagyunk, és nincs bûn, amit ne követhetnénk el.

Sokféle szerepet játszunk. Van, amelyik szórakoztat, és van, amelyiket azért játszunk, mert mások elvárják tőlünk. Legtöbbször azért, hogy védjük magunkat.

Ha igaz úton jársz, erős leszel. Ha az igazságot választod, megoldhatod, ami megoldhatatlan.

A vallomásban alkalmasint van valami romboló és végérvényes. Vagy legalábbis valami titokzatos, amiről az ember nem mer magának számot adni.

Ahol nincs te, ott nincs én se.