J. R. Ward

Mindenki megválaszthatja azt az utat, amelyen haladni akar, és azt is, amelyiken nem. Persze nem mindig. Néha a sors csak megragad minket, elindul velünk valamerre, aztán egyszer csak kitesz valahol és ennyi. Más alkalmakkor azonban mi adhatjuk meg a címet. És ha van egy csepp eszünk, bármennyire nehéz is, vagy bármennyire idegennek tûnik is az a ház, igenis bemegyünk oda. És rátalálunk önmagunkra.

Néha az tud valakin a legtöbbet segíteni, hogy annak, aki a legfontosabb számunkra, nem számít, hogy nézünk ki.

A feled maga a mellkasodban dobogó szíved. Sőt még ennél is több. Õ a tested, a bőröd és az elméd... minden, ami valaha voltál és leszel. Ezért egy férfi nem érezhet senki iránt többet, mint a fele iránt. Egyszerûen nem lehetséges... és azt hiszem, ez az együtt eltöltött idővel még inkább így van. Minél mélyebben szeretsz valakit, annál jobban védelmezed, azzal pedig, hogy megvéded a feledet minden veszélytől, azt jelenti, hogy biztosítod számára, hogy az utódotokról gondoskodhasson. Ez pedig természetesen azt jelenti, hogy a férfi is szereti a gyermekét.

A megérzéssel az volt a legnagyobb baj, hogy nem társultak hozzá sem szavak, sem időpont. A rossz hírre ugyan felkészítette valamennyire az embert, de a nyugtalansághoz nem kapcsolódott se leírás, sem pedig dátumbélyegző.

Nagyon sok szempontból jó volt anyának lenni. Az egyik határozottan az volt, amikor az ember a karjába veszi a kicsit, és ringatva elaltatja. Aztán az, amikor összehajtja a kis ruhácskáit, vagy megszoptatja vagy amikor boldogan felnéz az emberre, vagy alvás közben figyeli, és arra gondol, mikor fog majd felébredni.

Nincs magányosabb érzés annál, ha egy olyan valaki mellett alszol, aki úgy hiányzik neked, mintha nem is lenne melletted.

Sokkal jobb, ha nem érdekel, mintha nem kapod meg. Az első megkönnyebbülés. A második viszont mázsás súlyú üresség.

Egyikük sem szólt semmit, amikor megölelték egymást. A szavak néha nem mondanak eleget, a betûk és a nyelvtan mélysége nem volt elég ahhoz, hogy pontosan kifejezzék a szív érzéseit.

Nem fogsz elveszíteni minket, mert soha nem fogunk elhagyni téged és elfelejtkezni rólad. Hogyan is tehetnénk? Te hívtál életre minket, figyelemmel kísérted sorsunkat és erőt öntöttél belénk. Most azonban... eljött a mi időnk. Engedj el minket, és közelebb leszünk hozzád, mint valaha voltunk! Hadd vegyük a jövőnk sorsát a saját kezünkbe, és alakítsuk úgy, ahogy a legjobbnak látjuk! Bízz azokban, akiket megalkottál!

Az élet olyan volt, mint egy érme, amelynek az egyik oldalára az volt írva: katasztrófa, a másikra pedig az hogy: várni a katasztrófára.

Az évszakok is, mint az idő, hajthatatlan volt. Nem mintha ez rossz lett volna. Az évszakok is arra szolgáltak, hogy követhessük velük az idő múlását. Mint az órák és a naptárak.

Végül is, az, hogy szeretünk valakit, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a másiknak viszonoznia kell az érzéseinket. Az érzés csak egyszerûen ott van.

Elképesztő, hogy amikor az ember elveszíti az eszét, valahogy fogalma sincs, mit csináljon utána. A terv még mindig állt, hogy szeretne ura lenni saját magának, valamint annak a valaminek, ami most történik az életében, bármi legyen is az. Csakhogy nem tudott mibe belekapaszkodni, nem volt kantár a lovon.

Minden halandó elveszíti egyszer azt, akit szeret. Ez az élet rendje. Ez azonban többnyire olyan távoli dolognak tûnik, hogy alig nagyobb a súlya, mint egy feltételezésnek. Vannak azonban emlékeztető jelek, és az a sok "majdnem", a szerencsés megmenekülés, az "Ó-istenem-kérlek-ne", hatására az ember megretten, és egy pillanatra megáll, hogy megvizsgálja, mi is lakozik a szívében. Mint például, amikor egy szörnyû fejfájásról kiderül, hogy csak migrén; vagy amikor egy autóbalesetben totálkárosra törik az autó, de a gyerekülés és a légzsák megmenti a bent ülőket; vagy amikor valaki, akit elraboltak, visszatér a szeretteihez... az utóhatások annyira megrázzák az embert, hogy muszáj átölelni a kedvesét, hogy helyrebillenjen a lelke.

Az élet megy tovább... még jóval azután is, hogy az élet öröme elillant...

A végzet (...) olyan volt, mint az idő múlása; megváltoztathatatlan, kérlelhetetlen és tökéletesen közönyös az élők személyes igényeivel szemben.

Vannak dolgok, amelyek előre meg vannak írva - néha azonban csak többszöri próbálkozás után tudjuk megvalósítani őket.

Ha igazán ismernél, minden, amit rólam hiszel, megváltozna.

Úgy érezte, mintha szenvedélye csontos ujja megkopogtatta volna a vállát, majd nagyot taszított volna rajta, hogy induljon el előre. Nem tudott harcolni a hívás ellen. S ami még ennél is rosszabb volt, nem is akart.

Habár nem hagyta el a földet, a végtelen szabadságtól úgy érezte, mintha a felhők közt repülne.