Ugrás a tartalomra
Minden halandó elveszíti egyszer azt, akit szeret. Ez az élet rendje. Ez azonban többnyire olyan távoli dolognak tûnik, hogy alig nagyobb a súlya, mint egy feltételezésnek. Vannak azonban emlékeztető jelek, és az a sok "majdnem", a szerencsés megmenekülés, az "Ó-istenem-kérlek-ne", hatására az ember megretten, és egy pillanatra megáll, hogy megvizsgálja, mi is lakozik a szívében. Mint például, amikor egy szörnyû fejfájásról kiderül, hogy csak migrén; vagy amikor egy autóbalesetben totálkárosra törik az autó, de a gyerekülés és a légzsák megmenti a bent ülőket; vagy amikor valaki, akit elraboltak, visszatér a szeretteihez... az utóhatások annyira megrázzák az embert, hogy muszáj átölelni a kedvesét, hogy helyrebillenjen a lelke.
Kapcsolódó idézetek
-
Majdnem mindenkit elkap a szerelem, amikor eljön a tavasz. Mondok egy példát: csak úgy sétálgattok, elmerültök magatokban, nem is néztek se balra, sem pedig jobbra, és akkor hirtelen felbukkan előttetek egy szépséges arc. Akkor citerázni kezd a térdetek, teljesen becsavarodtok, és lebegni kezdtek, mint a pehely, és már fel sem tûnik, hogy a levegőben jártok. És tudjátok mi lesz? Be lesztek zsongva, teljesen elvesztitek a fejetek. (...) Ez mindenkit elér, előfordulhat akárkivel, úgyhogy legyetek nagyon óvatosak!
-
Hogy hogyan éled az életed, csak rád tartozik, de emlékezz arra, hogy a szívünket és a testünket egyszeri ajándékként kaptuk. És mielőtt észrevennéd, a szíved kimerül. És ami a testet illeti, eljön az a pont, amikor már senki sem pillant rá és még kevesebben akarnak közel kerülni hozzá. Most éppen sok a bánat, a fájdalom, de ne fojtsd el! Mert együtt jár velük az öröm, amit átéltél.
-
Az élet bármikor meglephet, térdre kényszeríthet, és ha megteszi, emlékeztetem magamat. Emlékeztetem magamat, hogy én vagyok az apám és az apám apja, és én vagyok az anyám és az anyám anyja. És bár talán könnyû elmerülni a tragédiában, ami formál minket, és természetes, hogy azokra a pillanatokra összpontosítunk, amelyek térdre kényszerítenek minket, emlékeztetnünk kell magunkat, hogy ha felállunk, és egy kicsit tovább visszük a történetet, és tovább tudunk menni, ott lesz a szeretet.
-
Arra vágyom, hogy te járj elöl földi életünk során mindenütt. Csak egyszer járok majd előtted, s az lesz végső pillanatom. Ha hív a halál, mögém kerülj. Mert nélküled egy percet sem élhetek.
-
Bárkivel megtörténhet. Az ember rájön, hogy valahol elszúrta az életét. Nem szeretik eléggé, netán ő nem szeret eléggé, bárkit és bármit: hitvest, munkatársat, hivatást, napkeltét, az életet olyképpen, miként az zajlik - és a szervezet mindenféle baljós tünettel válaszol a megdöccent léleknek.
Vavyan Fable
-
Megszületünk, élünk, ha szerencsénk van, szeretünk, aztán meghalunk. Ez az élet rendje, nincs rajta mit gyászolni. Azokat kell sajnálni, akik nem éltek, akik nem találták meg a szerelmet.
-
Néha úgy ébredünk, mint egy nyílt seb. Védtelenül, sérülékenyen, és ilyenkor minden az első szón, az első lélegzetvételen múlik, azon, ahogyan rám nézel, amikor felébredsz, ahogyan rám nézel, amikor kinyitom a szemem. (...) Felébredünk, és olyan sérülékenyek, érzékenyek, védtelenek leszünk, hogy akár az első lélegzetvétel eldönthet mindent. Az egész napot, esetleg az egész életet. Ezért óvatosan nézz rám, mondj valami szépet, cirógasd meg a hajam, mivel az élet néha igazságtalan, egyáltalán nem mindig egyszerû, és sokszor segítségre szorulunk - gyere hát a szavaiddal, a karoddal, a közelségeddel, nélküled el vagyok veszve, nélküled szétmorzsolódom az időben. Légy mellettem, amikor felébredek.
Jón Kalman Stefánsson
-
Abban a pillanatban, amikor meghal valaki, hirtelen ránk zuhannak a többletjelentések, minden mondata, szava, gesztusa felértékelődik, és ezzel együtt gőzbe von a lelkifurdalás, a gyötrelem a kimondatlan, a pótolhatatlan, a megismételhetetlen miatt, nem mondtam el neki vagy nem mondtam elégszer, nem kérdeztem meg, nem voltam ott, nem öleltem át, nem hívtam meg egy sörre, nem veregettem hátba, nem hívtam fel, és már soha többé nem is tehetem, és aztán eltelnek ezek a pillanatok, enyhül, csillapodik az önvád, és lassacskán minden visszatér a szokásos medrébe, megy minden tovább - ugyanúgy -, a következő halálig.
-
Másoknak is vannak rideg szülei, másokat is megcsalnak, becsapnak és elárulnak, (...) mindez nem egy különös teher, hanem csak az élet része, vélt vagy valós sérelem, amitől meg kell szabadulni, el kell felejteni, mert csak az tud megbocsátani magának mega többieknek is, aki felejteni tud. A bánat persze ettől még megtalál majd máskor is, mert amíg élsz, elkerülhetetlen, hogy újabb és újabb sérelemkavicsok és fájdalomszilánkok sebezzenek meg. De hát ez az élet rendje.
-
És ha egy kicsit csökönyös lennék (...), az azért van, mert emberi szív vagyok, és az már csak ilyen. Az emberek félnek, hogy valóra váltsák legnagyobb álmaikat, gondolván, hogy meg sem érdemlik, vagy megvalósítani nem tudják őket. Mi, emberi szívek, meghalunk a félelemtől, ha csak rágondolunk a szeretett lényre, aki örökre elmegy, vagy arra a pillanatra, amikor meghiúsul a várakozás, vagy arra a kincsre, amely - ahelyett, hogy előkerülne - mindörökre a homok rejtekében marad. Mert ha ez történik, végül nagyon szenvedünk.
Paulo Coelho