Janecskó Kata

Az irodákat takarító nőket takarítónőnek nevezik, míg a férfiakat - akik egy gépet maguk előtt tolva tisztítják az üzleteket - felülettechnikusnak.

Mindig a sebeink választják a párkapcsolatainkat.

Van valami képmutató és ízléstelen abban, ahogy a média rosszallón csóválja a fejét afölött, hogy a média milyen rettentő sokat foglalkozik egy témával, miközben ez a fejcsóválás - természetesen ha nem nyomott hangulatú értekezleteken, ablaktalan szerkesztőségi tárgyalókban, hanem elemzés, véleménycikk vagy egy jó kis stúdióbeszélgetés alakjában jelentkezik - nyilvánvalóan egy újabb tapasztásnyi hó a hetek óta görgetett és egyre hízó hógolyón, ami maga a kritika tárgya.

A nyomásgyakorlással nemcsak azt lehet elérni, hogy valaki ártatlan létére, az igazságot tudva és annak ellenére bevalljon egy bûncselekményt, amit nem követett el, hanem bizonyos esetekben akár azt is, hogy az ártatlan ember maga is hinni kezdjen a saját bûnösségében. Ha egy erre fogékony, sérülékeny gyanúsítottat azzal szembesítenek, hogy megkérdőjelezhetetlen bizonyítékok v annak a bûnösségére, meghajolhat a súlyuk alatt. Elfogadhat egy olyan forgatókönyvet, hogy ezek szerint megtette, amivel gyanúsítják, csak valamiért nem emlékszik rá.

Aki nonverbális jelekre figyelve próbálja leleplezni, mikor hazudik valaki, nemigen produkál jobb találati arányt annál, mintha teljesen véletlenszerûen, mondjuk érmefeldobás alapján tippelgetne.

Az emlékezetet szeretjük úgy elképzelni, mint egy felvevőkészüléket, ami ha egyszer rögzített valamit, akkor később az elő is hívható belőle változatlan formában. Csakhogy ez tévedés. Az emlékeink inkább úgy jönnek létre, úgy formálódnak, mint egy Wikipedia-oldal, amit bárki szerkeszthet.

Ingoványos terület, mennyire lehet és szabad megbízni olyan emberek vallomásában, akiknek valamilyen érdekük fûződik hozzá, hogy azt mondják, amit.

Azt preferáljuk, ami megerősíti a prekoncepcióinkat, az előzetes hiedelmeinket. A nyomozó azokra a bizonyítékokra fog figyelni, azokat keresi, amelyek alátámasztják a már kialakult teóriáját. Ráadásul a dolog úgy mûködik, mintha fertőző lenne: a csőlátás képes átragadni a rendőrről az ügyészre, az ügyészről a bíróra.

A közvélemény nyomása nemcsak a nyomozókra nehezedik, a bírák is ki vannak téve neki. Egy nagy figyelemmel kísért bûnügynél - ha a tévénézők, újságolvasók többsége magában már elkönyvelte bûnösnek a gyanúsítottat - bíró legyen a talpán, aki függetleníteni tudja magát az ítélete várható visszhangjától.

Az ember hiába megy haza, hiába csukja magára az ajtót, az okostelefonjával együtt a külvilágot is viszi magával mindenhova.

Azt kell megtanulni a börtönben, hogy az ember, miközben óhatatlanul megváltozik a személyisége, feszültté, ingerültté válik, képes legyen úgy helyezkedni, hogy el tudja kerülni azokat a helyzeteket, amikor ez a feszültség robbanna. Az a jó, amikor már zsigerből látja: ezzel jobb, ha nem beszélget, azzal meg jobb, ha igen.

Nem a börtön, meg nem a fogház a nehéz, hanem az embereket kibírni.

Az ártatlanul meggyanúsított, bezárt, elítélt emberek veszteséglistája nyomasztóan hosszú tud lenni. A történtekre nagyon sok esetben rámegy a mentális és fizikai egészség, a karrier, a család, a baráti kapcsolatok, és ki tudja még mi minden.

Az igazságszolgáltatás fogaskerekei közé került ártatlanok paradox tragédiája, hogy a történetük kulcsa és tanulsága: az igazságszolgáltatás nem tévedhetetlen.

Ha az ügyek valami hiba folytán ártatlan emberek letartóztatásával oldódnak meg, azzal nem csak az az egy szerencsétlen jár rosszul, akit letartóztattak. Minél több különböző bûncselekményt sikerül egyetlen ártatlan emberhez kötni, annál több valódi elkövető nyerhet egérutat. És ez nem a legjobb hír a közbiztonság szempontjából sem.

A bíráknak együtt kell tudniuk élni azzal, hogy nem mindig lehet elítélni azt, aki bûnös.

Ha senki nem felelős, akkor bocsánatot kérni sincs miért, nem igaz?

Ha lennének utóvizsgálatok nyilvános eredménnyel, amelyről a média is tudósíthatna, akkor a köztudatban is jobban benne lenne, hogy (...) néha megesik, hogy ártatlant ítélnek el. Hogy akit bilincsben vezetnek el a rendőrök, az nem mindig az igazi bûnös. Akkor lehet, hogy kisebb lenne a hitetlenkedés, amikor valakiről kiderül, hogy ártatlanul zárták börtönbe, és elviselhetőbb a stigma, amivel az illetőnek együtt kell élnie.