Janne Teller

Az irodalom a hajlakk szinonimája lett. A legkülső fedőréteg, amivel összetartjuk magunkat, ha már semmi más nem jut eszünkbe.

A fejlődésben lévő szellem hangj[a] (...) a kamaszkor táján szólal meg először - és ideális esetben sohasem némul el.

Eljön az életben az a meghatározó pillanat, amikor bepillanthatunk önmagunkba vagy a másikba - egy olyan helyzet, mely megmutatja, kik vagyunk igazából.

Minden ugyanannak a tónak a része, a lét tavának, az együtt-létezésnek a része.

Semminek sincs értelme. Ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.

Iskola nélkül vakáció sem lenne.

Minden mindegy! (...) Mert minden csak azért kezdődik el, hogy egyszer véget érjen. Születésetek pillanatában haldokolni kezdtek. És így van ez mindennel.

Mindig fontosabb, hogy valami hogyan veszi ki magát, mint hogy valójában milyen. Annak a látszata a lényeg, hogy vittük valamire az életben.

Ha nyolcvanéves korotokig éltek, akkor addigra már harminc évet végigaludtatok, jó kilenc évig jártatok iskolába és írtatok leckét, és majd` tizennégy évet töltöttetek munkával. Mivel már hat év elment a kisgyerekkorra és a játékra, s mivel még tizenkét évre lesz szükség ahhoz, hogy takarítsatok, főzzetek és gyereket neveljetek, legfeljebb kilenc évetek marad arra, hogy éljetek is.

Hát a szerelmesdinek mi értelme van, csajok? (...) Először szerelmesek leszünk, aztán járunk, aztán már nem vagyunk szerelmesek és szakítunk. (...) És így megy ez, egyik a másik után, amíg annyira meg nem unjátok az örökös ismétlést, hogy úgy döntötök, épp a közeletekben lévő fiú az egyetlen igazi. És akkor jó képet vágtok az egészhez.

Azért járunk iskolába, hogy utána dolgozhassunk, és azért dolgozunk, hogy utána szabadságra mehessünk. De akkor miért nem kezdjük rögtön a szabadsággal?

A rossz szagok ugyanannyira jók, mint a jó szagok! (...) A rohadás az, aminek szaga van. De ha valami rohad, az azt jelenti, hogy lassan valami újnak a részévé válik. És az új valaminek, ami így keletkezik, már jó lesz a szaga. Ezért mindegy, hogy valami büdös vagy illatos, ez is csak az élet örök körtánca.

Mi értelme a tavasznak, ha hamarosan úgyis újra ősz lesz, és a most még üde virágok elhervadnak? Hogyan is tudtunk volna örülni a rügyező bükkfának, a hazatérő seregélyeknek vagy a napsütésnek? Minden hamarosan megváltozik, és visszájára fordul, és akkor újból sötét lesz, és hideg, és nem lesznek virágok, de még levelek se a fákon. A tavasz csupán azt idézte fel bennünk, hogy nekünk is hamarosan el kell mennünk.

Az egyik nap olyan volt, mint a másik. És bár hét közben nem győztük várni a hétvégét, a végén mindig csalódtunk. Aztán hétfő lett megint, és kezdődött elölről az egész. Ez az élet, semmi több. Kezdtük megérteni (...), hogy a felnőttek miért úgy néznek ki, ahogy. És akkor is, ha megfogadtuk, hogy mi sose fogunk rájuk hasonlítani, pontosan ez lesz a helyzet. Pedig még a tizenötöt se töltöttük be. Tizenhárom, tizennégy, felnőtt. Halott.

Tavasz, nyár, ősz, tél, öröm, bánat, szerelem, gyûlölet, születés, élet, halál. Minden mindegy.

Ha könnyû meghalni, az azért van, mert semmi jelentősége a halálnak. (...) És ha nincs értelme a halálnak, az azért van, mert az életnek sincs értelme.

Azért sírtunk, mert elvesztettünk valamit, és kaptunk valamit cserébe. És azért, mert elveszíteni és kapni valamit egyformán fájdalmas. És mert tudtuk, mit vesztettünk el, de még nem tudtuk szavakba önteni, mi az, amit kaptunk.

Miért tesz mindenki úgy, mintha minden, ami nem fontos, nagyon fontos lenne, miközben baromira el vannak foglalva azzal, hogy úgy csináljanak, mintha a valóban fontos dolgok egyáltalán nem lennének fontosak?

Divattervező lesz belőled, magas sarkú cipőben fogsz rohangálni, és persze nagyon menő meg elegáns leszel. És majd másokkal is elhiteted, hogy nagyon menők és elegánsak, ha épp a te általad tervezett ruhákban járnak. De rá fogsz jönni, hogy bohóc vagy egy jelentéktelen cirkuszban, ahol az emberek bemagyarázzák egymásnak, hogy létfontosságú, hogy az egyik évben pont így nézzenek ki, a másik évben meg pont amúgy.

A Föld négymilliárd-hatszázmillió éves, de ti legfeljebb csak százévesek lesztek! Az a pár év nem éri meg a fáradságot. Minden egy nagy színjáték, és csak arra megy ki az egész, hogy úgy csináljunk, "mintha", és hogy épp ebben a "minthá"-ban legyünk a legjobbak.