Jeffrey Eugenides

A nagy felfedezések - legyen az selyem vagy gravitáció - véletlenül pottyannak elénk, amikor a fák alatt sétálgatunk.

A halál még nem jelenti feltétlen a véget. (...) Még megmaradunk egy ideig, még küzdünk, de a halottak már látják, hogy közéjük tartozom.

Valaha könnyûszerrel le lehetett olvasni bárkinek a nemzeti hovatartozását az arcáról, de az újkori népvándorlás véget vetett ennek. Maradt a cipő a nemzeti hovatartozás megállapítására, de a globalizáció ezt is lehetetlenné tette. A finn nemezcsizmák, a német bakancsok - mind odavesztek. Csak a Nike és a többi maradt meg, baszk, holland, szibériai lábakon.

Mi, mai emberek, már tisztában vagyunk azzal, hogy saját genetikai térképünket mindenhová magunkkal hurcoljuk. Akkor is a sorsunk diktátumának engedelmeskedünk, amikor az utcasarkon őgyelgünk. Ez rajzolja ugyanazokat a ráncokat az arcunkra, amiket a szüleink is viselnek. Ennek köszönhetjük jellegzetes családi vonásainkat és szokásainkat.

Néha észre se vesszük, ami majd kiböki a szemünket.

Én vagyok a pont egy összetett mondat végén, amely mondat hosszú-hosszú évekkel ezelőtt, egy másik nyelven kezdődött, és amelyet az elejétől kell olvasni, hogy érteni lehessen a végét.