Jennette McCurdy

Az életben sok minden történik. Szerelem. Veszteség. A változás és a fejlődés különböző emberek életében, és néha ez az ütem nem vág egybe a másikéval.

Észérvekkel hatni az észszerûtlen emberekre... észszerûtlen.

A botlások teljesen normálisak. Ha az ember elbotlik, akkor ennyi, megtörtént. Egy botlás volt. Nem ez fog meghatározni téged. Ettől még nem vallasz kudarcot. A legfontosabb, hogy ne hagyd, hogy a botlásból kisiklás legyen.

A felsős évek a bukdácsolásról szólnak, hogy aztán később a szőnyeg alá söpörjünk mindent, hisz az ember tizenöt éves korára mindenből kinő, amit korábban csinált.

A szerelem sebezhetővé tesz. Érzékeny dolog. Törékeny. És én elveszek ezekben. Ha szerelmes vagyok valakibe, hajlamos vagyok eltünedezni. Sokkal egyszerûbb néhány hónapig imádattal nézni egymásra, gyûjteni a szép emlékeket, és belsős poénokkal viccelődni, majd elmenekülni abban a másodpercben, amikor a dolgok kezdenek komolyra fordulni, majd megismételni az egész körforgást egy új személlyel.

Könnyebb dühösnek lenni, mint átérezni az alatta húzódó fájdalmat.

A szomorúság és a véglegesség érzete elég gyakori a forgatásokon. Az ember olyan bensőséges kapcsolatba kerül a többiekkel, ugyanis több időt tölt velük, mint a saját családjával. Egy ideig. Aztán utána már nem. És szép lassan az ember egyszer csak észreveszi, hogy egyre kevesebbet beszél azokkal, akikről úgy gondolja, igazán mély, bensőséges kapcsolatba került velük. Aztán egyszer csak már nem beszél velük egyáltalán. És ilyenkor eltûnődik azon, hogy vajon tényleg annyira bensőséges volt-e az a kapcsolat, vagy az egész csak a felszínen zajlott. Hogy ezek a kapcsolatok ugyanolyan ideiglenesek voltak-e, mint maga a forgatás, ami miatt létrejöttek.

Talán az emberek azért járnak templomba, mert akarnak valamit Istentől. És addig járnak oda, amíg vágyakoznak és sóvárognak azokért a dolgokért. De aztán lehet, hogy amint megkapják ezeket a dolgokat, rájönnek, hogy már nem kell templomba járniuk.

A fejlődés ingatag, és csurig van hibával, főként tinédzserkorban - hibákkal, amiket az ember semmiképp sem a nagy nyilvánosság előtt szeretne elkövetni, arról nem is beszélve, hogy mindenki az élete végéig emlékezni fog rájuk.

Döbbenet, hogy milyen sokan hiszik magukról, hogy mennyire eredetiek, miközben ugyanazt mondják, mint a többiek.

Az írás számomra épp az ellentéte a színjátszásnak. A színjátszás természeténél fogva hamisnak érződik. Az írás pedig természeténél fogva valódinak.

Amikor írok, talán életemben először érzem, hogy hatalommal rendelkezem. Nem más szavait kell elismételnem. Megírhatom a sajátjaimat. Végre önmagam lehetek. Tetszik az egyedüllét, ami vele jár. Senki nem néz. Senki nem ítélkezik. Senki nem szól közbe. (...) Csak én létezem és a papír.

Remélem, nem felejtesz el szórakozni egy kicsit. Gyerekként szórakoztatónak kellene lennie az életnek.

Hollywood olyan, mint egy mihaszna pasi. Folyamatosan dróton rángatja az embert, anélkül, hogy hivatalosan elköteleződne.

Az érzelmek jelentik a problémát, nem a szavak.

Különös, hogy úgy közöljük a nagy híreket a kómában lévő szeretteinkkel, mintha a kóma épp csak valami olyasmi lenne, ami az izgalmak hiányából kifolyólag következett be.