Jens Liljestrand

Olyan társadalmat építettünk fel, ahol a tinilányok gondolkodás nélkül Prada táskát követelnek maguknak. Itt tartunk, (...) ebben a késő kapitalista poszt-posztmodern dekadenciában, egy eltorzult világban, ahol a déli féltekét éhínség, háború és káosz sújtja, miközben északon a globális elit hatalmas vagyonokat halmoz fel, és emiatt a nyugati átlagember olyan életmódot vár el, amelynek mindenki számára elérhetővé tételéhez húsz földgolyóra lenne szükség.

Nincs az a politikai elemzés, nincs az a marxista előadás, amely megszabadíthatna attól a szégyentől, hogy a tizennégy éves lányunk úgy viselkedik, mint egy escortlány, hogy megtanulta meglágyítani hangját, néha könnyedén a vállamra teszi a kezét, amikor a legújabb banda legújabb rajongói termékére fáj a foga, amikor pénzt kér szusira, amikor új modokat és skineket szeretne az éppen aktuális, ostoba videojátékához. Hogy az egyetlen, szó szerint az egyetlen alkalom, amikor a lányom valami szeretetre vagy tiszteletre hasonlító dolgot tanúsít irántam, az, amikor a bankkártyámmal a kezemben épp a következő cuccot készülök kifizetni. Hogy egyedül olyankor hív fel, vagy küld sms-t, amikor azt akarja, hogy őfelé irányuljon a pénz áramlása, a melegen spriccelő pénzzuhany, amilyennek szerintem a gazdaságunkat képzeli.

Az igazán rettenetes az éghajlatváltozásban, hogy megtanulunk együtt élni az erdőtüzekkel, a hőséggel, azzal, hogy Párizsban, Berlinben, Madridban hajléktalanok főnek meg, milliók halnak meg Indiában, mert kimarad a monszun, a görög társadalom gyakorlatilag összeomlott, az USA nyugati részén az egész mezőgazdaságot tönkreteszi az aszály, az európai esőzések egész közösségeket mosnak el, de mi odabent bekapcsoljuk a légkondicionálót, kint meg begyújtjuk a grillt, az emberiség fennmaradása eddig az egyedülálló alkalmazkodási képességünkön múlt, most pedig ez vezet bennünket a végzetünk felé, mi pedig csendesen és engedelmesen úszunk az árral.

Ne várj többé dicséretet. Ne várj tapsra. Légy felnőtt.

A hőség maga a halál, (...) maga a haldoklás, kiszáradás, összetöpörödés, enyészet. A hőség lomhává, tespedtté, passzívvá és közönyössé tesz bennünket. Aztán jön a tûz. És vele együtt a megsemmisülés.

A természet szarik ránk. Ez a legfontosabb, amit meg kell értenünk. A természetet semmi sem érdekli. Nem fogja megköszönni, hogy elektromos hibrid autót vásároltál. Nem lesz kedves hozzád azért, mert napelemet szereltél fel. Egyáltalán nem úgy gondolja, hogy megengedheted magadnak, hogy repülővel utazz a haldokló nővéredhez, ha utána soha többé nem repülsz. Nem ad egy kicsivel több esőt, mert beérted két gyerekkel, eggyel, vagy egyáltalán nem vállaltál gyereket. Sem több, sem kevesebb szén-dioxidot nem nyel el azért, mert elmész szavazni. Nem kíméli a korallzátonyokat, a gleccsereket és az esőerdőket, csak mert rábeszélted a gyerekeidet, hogy mégiscsak kóstolják meg a húspótlóból készült darált húst. Mindazt, amit most tapasztalunk, egyáltalán nem tudjuk befolyásolni a tetteinkkel, mert ez a tíz, harminc vagy ötven évvel ezelőtt meghozott és főként meg nem hozott döntéseink következménye. A természet nem tárgyal. Nem lehet meggyőzni, sem megnyugtatni, sem megfenyegetni.

Természeti katasztrófa vagyunk, amely az elmúlt tízezer év alatt eszkalálódott, a hatodik tömeges kihalási esemény, szuper ragadozó vagyunk, gyilkos baktérium, invazív faj, de a természet számára csak fodrozódás vagyunk a víz felszínén.

Amikor azt mondjuk, "elpusztítjuk a bolygót", vagy "ártunk a természetnek", az egy önző hazugság. Nem pusztítjuk el a bolygót. Csak annak a lehetőségét romboljuk, hogy élni tudjunk rajta.

Civilizációnk és hosszú távon persze egész fajunk a végéhez közeledik, és bár a többség nyilván úgy gondolja, hogy száz év múlva még él majd ember ezen a bolygón, és valamilyen formában három-ötszáz év is könnyen elképzelhető, legalábbis bizonyos régiókban, de ezer év? Tízezer? Nevetséges, miért is képzeljük? (...) És ez szabadságot ad nekünk. Vigaszt nyújt. Nincsenek környezeti problémák, nincs éghajlati válság, nem pusztul a Föld. Ami van, vagy volt, az csak egy emlősfaj, amely annyira elszaporodott, hogy végül összeomlást okozott az összes ökoszisztémában, amelytől az élete függött, ezáltal pedig kollektív öngyilkosságot követett el, és persze szomorú, hogy történetesen ehhez a bizonyos fajhoz tartozunk, de ez néhány millió év múlva, kozmikus vagy evolúciós szempontból teljesen lényegtelen lesz. Egyáltalán nem számít.

Az élet kifolyik a kezünkből, és más lenne, ha lenne mi után vágyakoznunk, hogy ötven vagy hatvan után is legyen részünk valami luxusban, de nem így lesz, igaz? Az élet most ilyen, és csak rosszabb lesz. Minden. A legjobb, amiben reménykedhetünk, az, hogy meghalunk, mielőtt még teljesen elviselhetetlenné válik. A hőség, a víz meg az étel szempontjából. Hogy még néhány évig mûködőképesen tudjuk tartani a társadalmat, majd a következő világjárvány megint leállít mindent. Hogy nem kell rovarokat ennünk. Hogy a rasszisták és az őrültek nem szerzik meg a világ még nagyobb részét. Hogy lesz kávé, amit otthon megihatunk.

Az emberiség pusztulása nem gond, sem kozmikus, sem evolúciós szempontból, a bolygó megmarad, az élet megmarad, még évmilliókig biztosan, csak nekünk nincs jövőnk.

Élvezni akarom az életet. Ki akarom maxolni. Az utolsó fillért is el akarom költeni. Nem akarok még egy napot elpazarolni egy olyan életre, amit nem élvezek. Arra fölösleges várni, hogy a dolgok jobbra forduljanak. Semmi sem lesz jobb. A világ most ilyen.

A csecsemő valójában ennyi, merő ösztön, cukin becsomagolva.

Soha nem voltam még olyan büszke rá, hogy az enyém, mint abban a pillanatban, amikor rájövök, hogy nem az enyém.

Fenntarthatósági szempontból ez a legrosszabb, amit tehetsz - rosszabb, mint két nappal a lejárat után kidobni az élelmiszert, rosszabb, mint évente háromszor Ausztráliába repülni, rosszabb, mint puszta hiúságból és unalomûzésből ruhákat vásárolni -, ha gyereket vállalsz. Minden emberi lény hatalmas teher, egy test, amelyet meg kell szülni, aztán kilencven éven át melegen kell tartani, szállítani kell, javítani és karbantartani. Lehet úgy érvelni, hogy a gyerekekre szükség van az emberiség fennmaradásához, de a bolygó már így is túlnépesedett, és azok számára, akiknek ilyen igényeik vannak, bőven akadnak olyan gyerekek, akiket örökbe fogadhatnak, nevelhetnek, és akik társaságot jelentenek.

A gyerek a jelenlegi tudományos ismeretek szerint egy olyan szintû apokaliptikus, rémálomszerû káoszban fog megöregedni, amilyet el sem tudunk képzelni, de az ember minden korban szült gyereket, éhínségek, háborúk és járványok ellenére is.

Az ember nagy túlélő, az első lélegzetvételétől kezdve. Soha nem vagyunk olyan erősek, mint amikor megszületünk.

Ne ragadj le egyetlen pasinál se, (...) a férfiak csak elvesznek, te adsz, ők meg csak elvesznek és elvesznek.

Talán ezért szeretem a rendőröket? Mert végső soron csak ők állnak köztünk és a barbárság között.

Mindig is szerettem a reggeleket, a kristálytiszta gondolatokat, mielőtt a nap zaja beszivárog az agyamba.