Jens Liljestrand

Könnyû elfordítani a tekintetünket a gonoszság, a borzalmak, a sötétség és legfőképpen a felelősségünk elől, hogy a világot olyannak lássuk, amilyen.

Van a szégyennek egy sajátos fajtája, (...) amikor nem azt szégyelled, amit tettél, hanem azt, ami vagy.

Hogyan lehetne leírni azt a pillanatot, azt a másodpercet, amikor valaki rájön, hogy vége? Amikor a remény úgy folyik ki belőled, mint a hasmenés egy rossz kebabos pizza után.

Ha a pénz kezd kivonulni valahonnan, az emberek is követik.

Megint kudarcot vallottam. (...) Az egész életem is kínosan elbukott kísérletek hosszú sorozata, amelyek révén mássá akartam válni, mint az a lúzer, aki vagyok.

Ha az ember akar valamit, azonnal meg kell ragadnia. Nem szabad habozni. Nem szabad várni.

A közös múltat senki nem veheti el.

Ha hazudunk, nem szabad rohadt sokat magyarázkodni. Aki igazat mond, nem érzi szükségét, hogy magyarázkodjon, hanem természetesnek veszi, hogy hinni fognak neki.

Senki sem tud mindent megcsinálni, de mindenki tud tenni valamit.

Akikkel találkozunk, azok mind olyasmivel küzdenek, amiről fogalmunk sincs. Légy kedves. Mindig.

Egy olyan korban vagyunk kénytelenek felnőni, amikor egymást követik a válságok, és valahogy hozzá kell szoknunk az elveszett álmokhoz, az elveszett reményekhez és az elveszett jövőhöz, a soha véget nem érő rémálomhoz, a soha el nem kezdődő élethez.

Az emlékezet olyan, mint egy nagy zsák szar, beállíthatjuk a sarokba, és úgy tehetünk, mintha hozzászoknánk, és mintha nem is lenne olyan vészes a szaga, de amikor végre kinyitjuk, és belenézünk, még borzalmasabb, mint amilyennek elképzeltük.

Amikor túl sötét van ahhoz, hogy bármit is lássunk, jobb, ha csak fülelünk.

Nehéz a helyzet, de évről évre sokkal, de sokkal rosszabb, rettenetesebb és őrültebb lesz, tûzvészek jönnek, viharok, járványok, árvizek, menekültek, káosz és pokol.

Az ajkaim végigjárják az arcát, az állkapocscsontját és a száját, és ebben a pillanatban vannak aranyos kiscicák és New York-i utazások, egyetemi bulik és másnaposság-kezelő pizzák, van pénz, autó, munka, első lakás, első gyerek, első válás és első ősz hajszálak, minden, ami belefér egy szegény, szánalmas, nyomorult kis szaros életbe itt a földön, ahol nélküle minden nap időpocsékolás.

Az anyává válás olyan törés, olyan seb, amely soha nem szûnik meg vérezni, újra és újra felnyílik.

Vannak különleges szavak, amelyeket csak egy anya tud kimondani.

Az éghajlatról szóló vitát az érzelmek és az egymás fölötti ítélkezés hatja át.

Az idei nyár nem az eddigi legmelegebb volt. Hanem a leghidegebb, amiben ezután valaha részünk lesz.

A repülőterekben azt az érzést imádom, hogy egy buborékba lép be az ember, mintha már az új helyen lenne, pedig még otthon van.