Jodi Lynn Picoult

Nem mindig hazugság, ha nem mondunk el valamit. Néha csak így óvhatjuk meg azt, akit szeretünk.

Ahogy idősebbek leszünk, talán mi, emberek se hiányolunk annyira másokat. Talán ennyit tesz felnőttnek lenni - inkább arra összpontosítunk, amink van, nem pedig arra, amink nincs.

Ha valaki egyszer faképnél hagyja az embert, mindig várja, mikor történik meg újra, míg végül már nem is közeledik senkihez, nehogy idővel fontossá váljon a számára. Így észrevétlenül elveszíthet bárkit.

A hit jelenti az utat, amelyen elindulunk álmaink felé. Hinned kell benne, hogy képes vagy valamire, és oda is fogsz megérkezni.

Hogy bízhatná rá a temetést erre az emberre, aki ilyen gondatlanul bánik a szavakkal? Hiszen "veszteségről" beszélni ilyenkor nevetséges: elveszíteni a cipőjét szokta az ember, meg a kulcscsomóját. Egy gyermek halála nem veszteség, hanem katasztrófa, pusztulás, pokol.

Az emberi lélek igen figyelemre méltó szerkezet. Az, hogy nem látod a sebet, nem jelenti azt, hogy nem is fáj. Nyomot hagy, de begyógyul.

A barátság sokban hasonlít a szerelemre: a szikra és az újdonság lassan megkopik, és átadja a helyét valami kényelmesnek és kiszámíthatónak; olyan lesz, mint egy kardigán, amelyet esős vasárnapokon veszünk elő a fiókból, amikor valami melegre és ismerősre vágyunk.

Mindenkinek van egy sztorija; mindenki leplezi a múltját, hogy önmagát védje. Vannak, akik jobbak és alaposabbak másoknál. De hogyan lehet élni egy olyan világban, ahol senki sem az, akinek látszik?

Tudom, hogy az első, akit megcsókoltam, korántsem lesz olyan fontos, mint az, akit utolsónak csókolok meg.

Az egyszerû embereket ostobának tartják, amiért hagyják, hogy fát vágjanak a hátukon. Pedig az egyszerû emberek okosak, csak nem tudják, hogyan legyenek önzők.

- Vannak, akik jobban szeretik nem felhánytorgatni a múltat. (...) - A megbocsátás nem azonos a felejtéssel.

Szerintem ez a szerelem (...). Amikor az ember utólag hajszálpontosan látja, milyen a másik, mégsem változtatna rajta semmit.

Mindnyájunkban él egy szörnyeteg, és mindnyájunkban él egy szent is. A kérdés csak az, melyiket tápláljuk - melyiknek engedjük, hogy a másik fölé kerekedjen.

Tudatosul bennem, hogyan épülnek egymásra a hazugságok. Úgy fedik el az igazságot, mint a festékrétegek, egyik a másik után, míg már azt is elfelejtettük, milyen színnel kezdtünk.

Hiszek az emberekben. Hiszek erejükben, hogy egymást segítsék és mindenhol dacolva éljenek. Hiszek az átlagemberek átlagon felüli tetteiben. Hiszem, hogy mindig van mit remélni - hacsak egy szebb holnapot is -, és hogy a remény a leghatásosabb drog a világon.

A történelem nem dátumok, helynevek, háborúk halmaza. Az emberekről szól, akik kitöltik közöttük a tereket.

Ha van testi jele annak, hogy beleszeretünk valakibe - a remegés a gyomorban, a lélek hullámvasútja, - akkor annak is vannak testi jelei, ha kiszeretünk valakiből. Olyan, mintha rosta lenne a tüdőnk helyén, és nem kapnánk elég levegőt. A zsigereink keményre fagynak. A szívet apró, keserû gyönggyé zsugorítják az igazságszemcsék.

Akkor tudhatjuk valakiről, hogy illik hozzánk, ha a dolgok, amelyeket nem kell elmondania, fontosabbak azoknál a dolgoknál, amelyeket el kell.

Ha az élet nem tisztességes, nekem sem kell annak lennem.

Az ember nem attól lesz okos, hogy mindenre tudja a helyes választ. Attól lesz okos, hogy mindig a helyes kérdéseket teszi föl.