Jodi Lynn Picoult

Csak olyasmi hiányozhat egy embernek, amire még emlékszik.

Egyszer ment a tévében egy dokumentumfilm az óriás tintahalakról, megmutatták, hogyan lövelli ki magából a szépiafestéket, amikor meg akar pattanni az ellenség elől. A gyönyörû fekete festék úgy sötét ködbe burkolta; ez volt az elterelő hadmûvelet. Ilyen érzés az alkohol is a véremben. Ez a tintahal festéke, és el fog vakítani engem, hogy megléphessek mindentől, ami fáj.

Mindennél jobban szeretném visszaforgatni az időt egy kicsit. Újra az a gyerek lenni, aki voltam, amikor anyám minden egyes szavát jónak és igaznak hittem. Amikor még nem voltak hajszálrepedések ezen a bizalmon.

Nincs annál a csöndnél rosszabb, amely nehéz gyöngyként függ egy kínos beszélgetés fonalán.

Túl csábító a gondolat, hogy elhiggyük: ha a mi életünk csikorgó fékekkel megállt, akkor másoké sem megy tovább a rendes kerékvágásban. Mégis: a kukás ugyanúgy üríti a garázs melletti szemetest, s ugyanúgy nem szedi fel a kiszóródott üdítős dobozokat, mint máskor. Az olajtöltő kocsi is megjött, hozták a számlát, a bejárati ajtóra tûzve találom. Az asztalon szép rendben sorakozik a heti posta. Elképesztő, de az élet megy tovább...

Egyszer megkérdeztem a mamámat, hogy miért fényesek a csillagok. Azt felelte, azok éjjeli lámpák, hogy az angyalok éjjel is lássanak a mennyben. De amikor papát kérdeztem, ő mindenféle gázokról kezdett beszélni. Én ebből összeraktam magamnak azt, hogy a vacsorától, amit a jóisten felszolgál a mennyben, szegény angyalkáknak éjjel a vécére kell szaladgálniuk.

Sokszor nem az idegenek veszélyeztetnek bennünket, hanem azok tudnak legtöbbet ártani, akiket szeretünk.

Ha az ember meggondolja, talán a ki nem mondott szavak még fontosabbak, mint a kimondottak.

Furcsa, hogy a semmiből feltámad egy régi emlék. (...) Az ember először megpróbálja elhessenteni, mert azt hiszi, nem lehet igaz, hiszen a tudatos emlékek folyama megtörhetetlen, egyenes, egész. Aztán egyszer csak jön egy pillanat, és kiderül, hogy az emlékfolyam nem vonal, hanem felfûzött gyöngyök laza sora, s itt-ott van még egy kis hely, ahová befér még egy szem.

Ha nagyon megszorítanának, be tudnám tenni egyetlen táskába mindazt, ami az életemben a legfontosabb. Ha az ember felteszi magának a kérdést, hogy mi az, amire valóban szüksége van, rájön, hogy nem az, amire először gondolna. Könnyedén félredobnám a befejezetlen munkát, a számlákat, a határidőnaplót, hogy legyen helye a flanelpizsamának, ami jól jön esős időben, a szív alakú kavicsnak, a gyerek egyik ajándékának. Aztán fontos a rongyosra olvasott könyv, ami minden áprilisban előkerül, mert azt olvastam akkor, amikor szerelmes lettem... Kiderül, hogy nem az a sok minden a fontos, amit az ember évek során felhalmoz maga körül, hanem az a kevés, amit el tud vinni magával.

Ha az ember szeret valakit, azt szeretné, hogy mindent megkapjon az a másik, amire csak vágyik.

A múltat nem lehet kiradírozni. El lehet rejteni, szép simára csiszolni, fényezni, de az ember akkor is tudja, hogy mi van a felszín alatt.

Amikor egy nő terhes, már alig várja, hogy újból birtokba vehesse saját testét. Mégis, szülés után az ember rájön, hogy lényének jelentős része függetlenedett tőle, kívülre került, s most már ki van téve mindenféle veszélynek - egyebek mellett annak, hogy bármely pillanatban eltûnhet a szemünk elől. Ezért aztán életünk hátralevő részében azon fáradozunk, miképpen tarthatnánk őt mindig magunk mellett, hogy vigyázhassunk rá. Ez a legkülönösebb dolog az anyaságban: amíg az embernek nincs gyereke, nem is tudja, hogy ez mekkora hiány.

Bizonyos fokig mindenki hazudik. Az emlékek olyan különbözőek, mint a festőtanoncok képei: az egyik kékre veszi az alapot, mások inkább vörösre. Egyesek erőteljesek, szigorúak, mint Picasso; mások pedig inkább gazdagok, mint Rembrandt volt. Van, aki perspektívában rajzol, van, aki nem. Az emlékképek a saját szemszögünk által élnek - nincs két egyforma kép ugyanarról a dologról.

Egy csoda csak addig lehet csoda, amíg ki nem derül róla, hogy mégsem az.

- Miért nem mutatod ki az érzéseidet? - Miért kéne? Én tudom, és ez a lényeg. Sose gondolkoztál még el mások nyílt színi nagy sírógörcsei láttán, hogy vajon tényleg a szívük fáj-e így, vagy csak sajnáltatni akarják magukat? Szerintem ha az ember közszemlére teszi, amit érez, attól valahogy bepiszkolódnak az érzelmei.

Ha nincs másod, csak egy kalapács, akkor mindent szögnek nézel.

Vannak az életben olyan útkereszteződések, amikor nagy horderejû döntéseket hozunk, miközben nem is vagyunk ennek tudatában.

Az igazi teljesítmény (...) az, ha az ember jót és szeretnivalót talál egy olyan gyerekben, akit a világ utál és kiközösít.

A babák testsúlya mindig ideálisnak mondható, és ezt onnan tudjuk, hogy ha lerakjuk őket a vállunkról, valami hiány keletkezik a nyomukban.