Jodi Lynn Picoult

Nevezzenek meg egy dolgot - Isten létezésén kívül -, amiben vakon hiszünk! (...) Nincs olyan! Egy darab sem. Azt sem mondhatják, hogy a nap mindennap felkel. Persze, tudom, hogy másnap is ott lesz az égen, de ez egy tudományosan bizonyítható tény.

Kitől kapjuk a vallást? A szüleink megpróbálnak agymosást végezni rajtunk négy-öt éves korunkban, amikor a legfogékonyabbak vagyunk a fantasztikus történetekre. Felszólítanak, hogy hinnünk kell Istenben, mi pedig engedelmeskedünk.

Az utolsó dolog, amiben teljes, megmásíthatatlan meggyőződéssel hittünk... a Mikulás volt. (...) Nem számított, mennyire tûnt valószerûtlennek, milyen sok bizonyíték szólt ellene, gyerekkorunkban hinni akartunk, ezért hittünk. És bármennyire is otrombának hangzik a hasonlat, ez nem annyira különbözik az Isten létezésébe vetett hittől. Hiszen mindketten bőkezûen adakoznak, attól függően, hogy jól vagy rosszul viselkedtünk-e. Mind a ketten láthatatlanul intézkednek. Mitikus lények segítségére vannak utalva - manókra és angyalokra. (...) Szóval, miért van az, hogy mostanában senki nem hisz a Mikulásban? Talán azért, mert felnőttünk, és ráébredtünk, milyen képtelenség is az egész. A Mikulás tényből jó sztorivá lett, amit majd továbbadhatnak a gyerekeiknek. Pont úgy, ahogy az önök gyerekkorában a szüleik meséltek Istenről.

A tragédiáról tudni kell, hogy mindig hirtelen csap le, egy hurrikán erejével és haragjával.

Amikor Isten bezár egy ajtót, kinyit egy ablakot, vagy legalábbis egy hívő katolikus tisztet helyez az autófeljáróhoz.

Az a helyzet a múltbéli titkokkal, hogy a jövőd minden egyes percét a fal építésével töltöd, mellyel elrejtheted a szörnyeteget. Meggyőzöd magad arról, hogy elég szívósra és vastagra sikeredett, és egy nap, amint felébredsz, és ez a borzalmas emlék nem sejlik fel előtted azonnal, megengeded magadnak a szabadságot, és elhiszed, hogy az egész végérvényesen, örökre ködbe veszett. Amitől csak még fájdalmasabb lesz, amikor (...) ráébredsz, hogy a betonfal valójában átlátszó, és törékenyebb, mint valaha.

Rossz híreket kapni jó baráttól könnyebb.

Hogy lehet, hogy fogalmad sincs, mennyire fontos számodra valaki, amíg el nem veszítheted?

Egy pillangót nem úgy lehet elkapni, ha kergeted; mozdulatlanul kell maradnod, amíg magától a válladra nem száll.

Nem hiszem, hogy mi választjuk ki azt, akibe beleszeretünk. Szerintem ez egyszer csak megtörténik.

A szerelem nem arról szól, hogy az ember akarja a másikat. Sokkal csábítóbb, ha téged akarnak.

A való világban gyakran a gyerekek azok, akik feltakarítják a szemetet, amit a szüleik hagynak maguk után.

Az emberek azt hallják, amit hallani akarnak. Abban hisznek, amiben hinni akarnak.

Az anyaság nem teszt, hanem vallás: egy szövetség, amelyre felesküdünk, egy ígéret, amit megtartunk.

Hihet valaki valamiben nagyon (...), és mégis tévedhet.

Nem kell elfogadnunk egymás hitét... de el kell fogadnunk, hogy mindenkinek joga van abban hinni, amiben hinni szeretne.

Soha nem értettem, hogy lehet az, hogy a gyerekek jobban ismerik az embert, mint ő önmagát, hogyan érzik, mikor van szükség egy érintésre, vagy mikor jó, ha elvonják a figyelmet egy problémáról.

Ilyen egyszerû lenne? A szeretet talán nem a nagylelkû gesztusok és üres ígéretek sora, amiket úgyis megszegünk, hanem a megbocsátás papírszalagja - morzsánkként szétszórt emlékek, amelyek visszavezetnek ahhoz, aki csak ránk vár?

Ha olyasvalakire gondolunk, akit szerettünk és elvesztettünk, újra együtt lehetünk vele. A többi nem számít.

Az eltökéltség olyan, mint a porcelán, nem igaz? Bárhogy törekszünk, elég egyetlen hajszálrepedés, utána már csak idő kérdése, mikor hullik darabjaira minden.