Johann Wolfgang von Goethe

Sokkal inkább beleképzelhetjük magunkat: oly agynak állapotába, mely a leghatározottabb tévedésben leledzik, mint olyanéba, mely féligazságokkal áltatja magát.

Ki holtig küzdve fáradoz, az megváltást remélhet.

Ha napszerû nem volna már a szem, Nem láthatná meg a napot sohasem. S ha nem lappangna bennünk égi szikra, Az isteni szép sohsem boldogitna.

Vágyaink a bennünk szunnyadó képességek előhírnökei.

Az rabszolga igazán, aki szabadnak hiszi magát, holott nem az.

Ha fiatalok akarunk maradni, mindennap olvassunk el egy költeményt, hallgassunk egy kis zenét, nézzünk meg egy szép festményt, és, amennyiben lehetséges, tegyünk valami jót. Az ember legfőbb érdeme éppen az, hogy amennyiben teheti, felülkerekedik a külső körülményeken, és minél kisebb befolyást enged azoknak.

A halál pillanata az, amikor a lélek elhagyja az irányító központi erőt, de csak azért, hogy újabb kapcsolatokat létesítsen, hiszen természeténél fogva halhatatlan.

Egyek vagyunk, bármilyen messzi útra ha elmennél, Alkonyodik, csillagok fénye gyúl már, bár itt lennél!

Ábránd, csaló varázs. A pompás érzelem, mi életet teremthet, A földi zûrzavarban holtradermed.

Nem forraszt a szó szívet szívekhez, Ha nem szívedből érkezett.

Mit át nem érzel, kár azért a hajsza; Ha nem lelkedből árad át.

Mi csillog, az csupán a percnek érték, A nagy mû szebb utókort is megér még.

Ki minden percet megragad: Az győz a sors felett.

A mámor kell nekem, mi legfájóbb gyönyör, Szerelmes gyûlölet, mi frissítőn gyötör.

A kín meg a röpke kéj, Siker, kudarc, veszély Felváltja egymást sebtiben.

Elvégre az vagy - ami vagy. Viselj parókát milliónyi fürttel, Járj ölnyi sarkakon vagy trónra ülj fel, Az maradsz mindig, ami vagy.

Ha ezt a létet összetörted, Majd támad más a rom felett. E föld ölén fakad, mi boldogíthat, S e nap ragyogja itt be kínjainkat; Ha már ledobtam ezt a terhet, Legyen, mi lesz, s ahogy lehet.

Átok a büszke véleményre, Amellyel elménk díszeleg, Átok a káprázatra, fényre, Mely érzékünket ejti meg!

Csak kín az élet, szörnyû börtönöm, A sír, mi vonz, - a létet gyûlölöm.

Az ember azt, mit át nem érez, Otromba gúnyba fojtja csak, Mi jó és szép, azon kacag, Mit meg nem ért: leszólja dohogva.