John Ronald Reuel Tolkien

A rosszakarat olykor a rosszat is meghiúsítja.

Mily vékony az a hajszál, amin végítéletünk függ!

Örökre az a sorsom, hogy a te terhed legyek, barátom, a bajban.

Ki tudja, mit hoz a holnap. Olykor épp a felkelő nap hozza a tanácsot.

A barát dolga az is, hogy szemére vesse barátjának, ha ostobaságot akar elkövetni.

Fura dolog, de mindent, ami jó, minden napot, ami szép, mihamar el lehet mesélni, és gyorsan végig lehet hallgatni; ám ami kellemetlen, szívdobogtató, sőt hajmeresztő, az nagy mesévé dagad, és időbe telik az előadása.

A tél és a hó az embereket és a tündéket is meggyötri.

Míg élet van, remény is van.

Minden féregnek megvan a gyenge pontja.

Lusta korhelyek karjának minden nehéz.

Az álombeli vacsorák semmit sem érnek, és osztozni se lehet rajtuk.

Nem lehet egy szörnyû szomjúságot úgy oltani, hogy az ember odaáll egy hatalmas tölgy alá, és vár, hogy egy esőcsepp véletlenül a nyelvére hulljon.

A válaszokat kitalálni kell, nem megadni.

Ez a veszélyes a barlangokban: hogy sosem lehet tudni, meddig terjednek, vagy hogy hová vezet belőlük egy járat, vagy hogy mi ólálkodik a belsejükben.

Hihetetlen, hogy megint eltelt egy év, és itt van újra az ünnep - mindig ugyanúgy, és mégis mindig másképp.

Ha a tél már nagyon acsarog, s fagyos éjeken a kő ropog; a vizek feketék s csupaszok a fák, rút ám utazásra a Vadon Világ.

Igazi visszatérés nem létezik. Ha viszontlátom is a Megyét, már nem látom ugyanannak: mert magam sem vagyok ugyanaz.

Nem elég látni, hogy mit kell tenni, azt is tudni kell, hogyan.

Amikor minden a véletlenen múlik, akkor a véletlenbe kell helyeznünk bizodalmunkat.

Bármily szépen szól a száj, a szív rút is lehet.