Jón Kalman Stefánsson

A világ társadalmában a gazdasági érdek a hajtóerő, ezért az egyszerû tények is hajuknál fogva előráncigáltnak, sőt gyerekesnek tûnnek. Tönkretesszük a földet az életmódunkkal, ezzel a ténnyel mindennap szembesülünk, mégis alig teszünk ellene, mintha semmibe vennénk azokat, akik utánunk jönnek. Alig teszünk ellene valamit, és ennek kétségtelenül az az oka, hogy túl jó dolgunk van, és akik jól elvannak, azok nem igazán hajlandók csatába indulni a világ megváltoztatásáért. Ezt nagyon jól tudják azok, akik a létünk irányítására törnek, a nagyvállalatok, meg a kereskedelmi láncok láthatatlan tulajdonosai, vagy akárkik legyenek is. Céljuk egész egyszerûen a jelenlegi helyzet - vagy ha úgy tetszik: az abszurditás törvényének - konzerválása.

Nem feltétlenül kellene túl sokat foglalkoznunk az idővel, hiszen annyi mindent felbolygat és elnehezíti lépteinket, arra emlékeztet bennünket, hogy az élet gyorsabban telik annál, mint amit mi még képesek vagyunk felfogni, és néha alig tart tovább egy lélegzetvételnél. Az ember egy darabig fiatal, aztán egyszer csak már nem az.

A fordítások (...) rendszerint gyorsabban elavulnak, mint maguk a mûvek, ez az irodalom egyik rejtélye: lehet akármilyen jó és fontos a fordítás, mégis mintha jobban kötődne a korához, mint a mû maga.

Vajon tényleg megpróbáljuk megérteni a többi embert, vajon valóban mindent elkövetünk ezért? Nem pont az ellenkezőjéről van szó, arról, hogy örökké, egész életünkben azt szeretnénk, hogy mások is olyannak lássák a világot, mint amilyennek mi látjuk? (...) Próbáljuk-e, vagy egyáltalán eszünkbe jut-e megérteni azokat, akik annyira mások, hogy valamiért kirínak a többiek közül? Merthogy nyilvánvalóan sokkal könnyebb elítélni másokat, ahelyett hogy megpróbálnánk megérteni őket. Azzal könnyítjük az életünket, hogy kijelentjük: ez a viselkedés vagy ez a gondolkodás nem normális, elítélem! Mintha az ember élete könnyebbé válna attól, hogy elítélünk másokat - észrevetted? És ki ne akarna kényelmesebb életet? De mi az, hogy normális? Ki vindikálhatja magának a jogot, hogy eldöntse? Nem csupán erőszak rejlik ebben a szóban: normális? Nem lehet, hogy a normális csak egy biztonságos kalitka, ami szépen körülvesz bennünket, az életünket, és sosem szabadulhatunk ki belőle?

Mindig könnyebb arrafelé nézni, amerre nem látunk semmit.

Nyilvánvalóan minden embernek szüksége van arra, hogy időnként kiszálljon a hétköznapokból és tegyen egy-egy felelőtlen lépést, kötelességek nélkül; a gondtalanság enyhíthet a kimerültségen, helyreigazíthatja az élet pontatlan iránytûjét: aki soha nem lép oldalra, lassanként süketté válik a belső hang iránt.

Nehéz dolog szédítően fiatalnak lenni, óránként ezer kilométeres sebességgel száguldani, és mindeközben észszerûen és mértéktartóan beosztani a pénzt; ez nyilvánvalóan ellentmond az élet törvényszerûségeinek.

A világ zene nélkül olyan, mint a Nap fény nélkül, a nevetés vidámság nélkül, a hal víz nélkül: szárnyaszegett madár. Mintha arra lenne kárhoztatva az ember, hogy a Hold árnyékos oldalán vesztegeljen, ahonnan csak a sötétségre és a magányra nyílik kilátás.

Rossz dolog gyengébbnek lenni, de még rosszabb tudni, érezni is ezt; ez a tudat az ember legmélyére hatol, és nem igazán tesz jót a szerveinknek, megzavarja a mûködésüket, különösen a szív és az agy kölcsönhatásait.

Vajon azért sírunk, mert a nyelv tökéletlen, és nem ér le egészen az élet fenekéig? Ugyan, még félig sem jut le, nemhogy a legmélyebb hasadékokba. Vajon a könnyek ott kezdődnek, ahol a szavak megakadnak, vajon üzenetek-e a mélyből, az érintetlen mélységből?

A zene képes fényt hozni a sötétségbe, képes kiszakítani az embert a szomorúságból, a szorongásból, a negatív gondolatokból, hogy átlendítse az életvidámságba, a létezés, az itt és most örömébe; nélküle az emberi szív élettelen bolygó lenne.

Ami állandóan és mozdulatlanul a szemünk előtt van, azt sajnos nem vesszük észre, semmivé lesz, csupán amiatt, mert mindig ugyanott marad, sohasem mozdul, sohasem változik. A mozdulatlanság a halál húga. Ha az ember megreked, sok minden haldokolni kezd, még a szeretet is, ami pedig az egész élet ősanyaga, az Úr réges-régi ajándéka, a halálra adható egyetlen valószerû válasz.

Viszolygunk az idősek meztelenségétől, nem akarjuk látni az öregedő, összeaszott testeket, az aszalt szilvát juttatják eszünkbe, óhatatlanul arra a pusztító erőre emlékeztetnek, amely elől senki sem menekülhet, arra, hogy mi is megvénülünk, elfonnyadunk, és eljön majd az a nap, amikor már senki sem kíváncsi a meztelenségünkre.

Az élet szavakból nő ki, a halál viszont a hallgatásban lakozik. Ezért kell folytatnunk az írást, ezért kell mesélnünk, ezért kell verssorokat és káromkodásokat mormolnunk, mert így még egy ideig még távol tarthatjuk a halált.

A múlt történéseit, a kisebbeket és a nagyobbakat, a szépeket és a rusnyákat, a nevetéseket, az érintéseket előbb vagy utóbb mind elfújja a szél, feledésre, halálra, kiszáradásra ítéltetnek, ám csak és egyedül azért, mert senki sem emlékszik már, senki sem gondol rájuk, senki sem őrzi meg őket, s ezáltal bármi, amit átéltünk, lassanként semmivé válik, még levegővé sem; ez nagyon fájdalmas dolog, iszonyú pazarlás, amitől céltalannak érzi magát az ember.

Egy-egy történés mindent megváltoztat. Az ember, ha meghal valakije, másképp kezd el gondolkodni a naprendszer bolygóiról, arról, ahogy a virág lehajtja a fejét a szakadó esőben, hogy valaki megcsókolja-e őt vagy nem csókolja meg, és még az anyanyelvét is más fényben látja.

Néha úgy ébredünk, mint egy nyílt seb. Védtelenül, sérülékenyen, és ilyenkor minden az első szón, az első lélegzetvételen múlik, azon, ahogyan rám nézel, amikor felébredsz, ahogyan rám nézel, amikor kinyitom a szemem. (...) Felébredünk, és olyan sérülékenyek, érzékenyek, védtelenek leszünk, hogy akár az első lélegzetvétel eldönthet mindent. Az egész napot, esetleg az egész életet. Ezért óvatosan nézz rám, mondj valami szépet, cirógasd meg a hajam, mivel az élet néha igazságtalan, egyáltalán nem mindig egyszerû, és sokszor segítségre szorulunk - gyere hát a szavaiddal, a karoddal, a közelségeddel, nélküled el vagyok veszve, nélküled szétmorzsolódom az időben. Légy mellettem, amikor felébredek.

Mindannyian magunkban hordozzuk az álmot a legyőzhetetlen szerelemről, amit semmi sem szakíthat szét, ez az álom popdalok és filmek tömkelegétől hízik egyre nagyobbra, ezekben a csókok mélyebbek, forróságuk lángra gyújtja és mesévé változtatja a hétköznapokat. Vajon e számtalan sláger, film és szerelmes vers mondanivalója suttyomban életünk mércéjévé vált, meredező hegyekké, amelyek később ránk omolhatnak az árnyaikkal, csalódásaikkal, az életveszélyes szikláikkal? Rázúdulhatnak arra az életre, ami időnként amúgy is csak nehezen járható, köze nincs a slágerek boldogságához, a forró érzelmekhez, nélkülözi a lángokat, amelyektől egy világnak akad el a lélegzete. Akkor hát ezért lépnek félre oly sokan, hogy újra átélhessék a lángot, az élet szikráját, mintha a félrelépés hadjárat lenne a hétköznapok, a halmozódó évek ellen.

Ha az embernek gyereke születik, az élete rögtön kettéválik előttére és utánára: búcsút kell intenie korábbi életének, a szeretet szétterül, és kiszámíthatatlan ereje már nem kizárólag egyetlen emberre irányul. (...) Ezek azok az évek, amikor a világ összezsugorodik, de közben végtelenül ki is tágul. Minden a gyerekek körül forog. A történelem nagy eseményei közé nem a piramisok építése tartozik, nem Napóleon diadalmenete vagy a brit birodalom terjeszkedése, hanem az első szó, az első felállási kísérlet, talán nincs is nagyszerûbb, mint látni, ahogy kibontakozik az élet.

A nők rendre céltáblákká válnak, amint megpróbálnak kilépni a rájuk kiszabott szûk területről.