Jón Kalman Stefánsson

Életünkben az örökkévalóság nem mutatkozik meg előttünk, esetleg néha egy-egy versben. Meg persze a zenében.

A tenger közelében minden bánat elcsitul.

A csütörtök reggelek általában elviselhetőbbek, nem beszélve a péntek reggelekről, amikor az élet már szinte parádés, ilyenkor még igazságosság meg várakozás is létezik.

Az irodalom sokszínû, de egyik legfontosabb vonása - ami miatt nemritkán tüske a mindenkori diktátorok szemében, és azokéban, akik nem tûrik mások véleményét és szemléletmódját -, hogy képes átlátni és olykor leleplezni jelenének nézeteit és uralkodó álláspontját. Vagy kétségbe vonni őket. Elültetni bennünk a kételkedés magvát. Az irodalom nem tisztel semmilyen szabályt, ő a megszelídíthetetlen macska. A jelen gyermeke, az mégsem köti gúzsba. Legjobb pillanataiban pedig feltárja előttünk a világ mögött rejtőző világot.

Olyan sokszor virradt már meg mióta elmentél annyi nap hava hullott már az életemre nélküled hogy attól félek, boldog lehetek megint.

Előbukkanok az álomból, ebből a csodálatos világból, amelyben nem mindig vagyunk ugyanazok, ahol esetleg eláruljuk azokat, akiket különben sohasem árulnánk el, ahol hőstetteket viszünk véghez, repülünk, ahol a halottak élnek, az élők pedig meghalnak. Mintha a világ túlfelét látnánk, egy másik változatot, mintha valaki arra akarna emlékeztetni bennünket, hogy nem azok vagyunk, akiknek lennünk kellene, hogy az életnek ezer és ezer oldala van, és hogy - sajnos, vagy istennek hála - sosincs késő új vagy váratlan irányba indulni.

Vannak az életben olyan pillanatok és események, amelyek kitûnnek az emlékezetben, olyan lényegesek, hogy az idő nem tudja eltörölni, ködével elfedni vagy eltorzítani őket; ha visszanézünk, úgy állnak ott, akár a hegyek.

Az irodalomban egyetlen szabály érvényes, méghozzá az, hogy szegjünk meg minden szabályt.

A gyász az emlék ami engem a halálhoz köt téged az élethez.

Olyan rövid az életünk, hogy ügyesnek kell lennünk olyan rövid ideig élünk, hogy könnyû minket szeretni olyan rövid ideig élünk, hogy könnyû minket elfelejteni.

Milyen keveset tudunk, milyen sokat remélünk, talán jobb is így, mert néha csak az remélhet, aki tudatlan.

Isten hajdanán összezavarta nyelvünket, hogy ne értsük egymást, talán fenyegette az emberi megértés, az összefogás ereje, és éket vert közénk

Kézipoggyászom átvilágítják, semmi kétes tárgy nem jut át, semmi hamisság, átvilágítanak mindent, csak a gondolatainkat nem, életszemléletünket, és ezért minden nézet eljut egyik országból a másikba, a kétesek is, a hamisak, azok eszméi, akik a világot kétfelé osztják: vagyunk mi, és vannak mások

Aki annyi költészetet olvas, hogy azt hiszi, el tud úszni a Holdig, annak tovább kell élnie, a világ nem engedheti meg magának, hogy elveszítse az ilyen embereket.

Mindig jó egy kis változatosság, valami új, nem árt előhozakodni valami újdonsággal, elvégre életünk napról napra mélyebbre fúródik az ismétlődésekbe.

A másodikon lakom, mert az ember mindig törekedjen az ég felé, ahol az idő lassabban telik, a kékségbe feledkezik, bóbiskol a csillagok közötti sötétben, közel lakom az éghez, ezért látom, ahogy a távoli hegyekre rásüt a felkelő nap, látom a napokat ébredni ismeretlen helyeken.

A hiány fájdalma néha olyan, akár az ég, látszik bárhonnan, akárhová mész, kísér, mint egy komor kutya, nagyobb, mint a szavak, és sírva fakadsz, ha túl nagy lesz az életednek.

Aki éjjel-nappal láthatja a tengert, kevésbé lesz boldogtalan.

Aki elszánta magát a halálra, annak nincs hová sietnie, arra semmi más nem vár, csak a halál.

Az élet legdrágább pillanatai ritkán zajosak.