Jón Kalman Stefánsson

Amire nem szívesen emlékszünk, azt inkább elfelejtjük.

Túlélünk mindent, mint a fû, ami azért nő, mert másra nem is képes, aztán kizöldül váratlanul, akár a remény.

A hegyek megváltoztatják az időjárást, a fényt, a hegyek támpontok, és közelebb vannak az éghez, mint mi.

Hogyan lehetne versengeni azokkal, akik fiatalon haltak meg, akik az emlékekben nyugszanak, és évről évre csak szebbek és jobbak lesznek? Miközben mi öregszünk, lerakódik ránk a zsír, mellünk megereszkedik, járásunk merevebbé válik, tekintetünk eltompul, és már a gondolkodásunk sem a régi, hibázunk, zöldségeket beszélünk vagy esetlenül, sértőn, bántón, ártón fogalmazunk, míg ezek a halottak sosem hibáznak, ők sosem kiállhatatlanok reggelente, sosem szellentenek a reggelinél, sosem felejtik a koszos alsógatyájukat a kád szélén, nem rosszkedvûek, nem igazságtalanok vagy önzők és mogorvák; a halottak csak folyamatosan ragyognak az emlékeinkben.

A fordítás lényeges része minden ország irodalomtörténetének, annak is kell lennie. A jó fordítások ugyanolyan fontosak, mint az eredeti írások; amelyik nemzet keveset fordít, annak az irodalma kevésbé változatos. A fordítások oxigénnel látják el a már meglévő irodalmat, új ötleteket hoznak, új ablakot nyitnak, sőt, falakat döntenek le.

Nem nagyobb győzelem-e megtalálni és megtartani a boldogságot, mint amivel a legtöbben büszkélkedhetnek, nem ez az egyetlen győzelem, ami számít?

Az embernek két dologra van szüksége ahhoz, hogy szilárdan álljon, kiegyenesedve járjon, és hogy megőrizze a szeme csillogását, a szíve fürgeségét és a vére zenéjét: egyenes gerincre és könnyekre.

A felelősségérzet magától értetődően támad fel az emberben, ha gyereke születik, és hirtelen mi leszünk a Nap és a Hold meg a Föld is egy kis ember talpa alatt.

Minden egyes lépéssel közelebb kerülünk az elmúláshoz. A csillagképek körbejárnak, sötétséget és titkokat mozgatva, a föld a lábunk alatt óránként csaknem százezer kilométeres sebességgel száguld keresztül a fekete világûrön, mi pedig örökösen azt az érzést, azt a bizonyosságot, azt a tényt igyekszünk elfojtani, hogy az ember tünékeny jelenség, életünk nem egyéb madárdalnál, sirályrikoltásnál, majd néma csöndnél.

A tengeren az ember nyugalmat talál. Tágassága, felfoghatatlan mérete megnyugtat, megvigasztal és az élet gondjait parányivá zsugorítja: a szárazföldi nehézségeket, a súrlódásokat, a bosszúságokat, az emberek közötti viszonyokat, a kötelezettségeket; elég, ha belenézünk a hullámokba, és már érezni is, ahogy a létezés megnyugszik a keblünkben.

A halász élete maga a szabadság. De a szabadsággal az is jár, hogy senkiben nem lehet bízni, egyetlen emberben sem, pláne nem az imákban, mivel az ég könyörületessége kint maradt a parton. Csak magunkban bízhatunk. Ezért igaz, hogy a tenger tesz bennünket férfivá.

Mikor felejtünk mindig meghalunk kicsit mégis mindig felejtünk, állandóan, mintha sietnénk meghalni.

A kutyám (...) csak arra vágyik, hogy szeressék csak arra vágyik, hogy szerethessen úgy örül nekem, mintha megérdemelném, hogy élek

Egyszer szerettem volna mosolyodat üstököshöz hasonlítani ami fényével kettéhasítja az eget, erejével, lángolva vágja szét, célt ad neki, hírré teszi (...) De minden üstökös csak azért jön, hogy aztán menjen, eltûnik, mi pedig itt maradunk a sötéttel, távolléttel, keserves magányban.

Létezik ám ez a két világ- az élők lakhelye, és a holtaké két világ, ami, bár érthetetlenül távol van egymástól, szorosan összekapcsolódik és ez gyönyörû, olyan gyönyörû, hogy vigaszt ad

A halálban az egyik legrosszabb, hogy mindenkit ugyanúgy elnémít, azokat, akiknek nincs mondanivalójuk és azokat is, akik szavaikkal ünnepet tudtak varázsolni a szívbe, mosolyt a sötétségbe, ugyanúgy elnémítja azokat, akiktől tulajdonképpen megkönnyebbülés megszabadulnunk, és azokat, akik nélkül nem tudunk élni mégis kénytelenek leszünk.

Az életben valamikor mindannyiunknak égnie kell a szenvedélytől, a boldogságtól, az örömtől, az igazságtól, a vágytól, mivel ez az a tûz, amely megvilágítja a sötétséget, amely távol tartja a feledés farkasait, ez a tûz fûti fel az életet, és nehogy elfelejts létezni, nehogy csak egy képpé válj a falon, egy székké a nappaliban, egy fotellé a tévé előtt, valaki olyanná, aki egész nap csak a számítógép képernyőjére mered mozdulatlanul, nehogy olyan légy, aki alig vesz észre bármit, nehogy elfásulj és a hatalom, a gazdasági érdekek játékszerévé válj, valami olyanná, ami nem számít, ami érzéketlen és a legjobb esetben is csak egy titokzatos fogaskerék kenőanyaga. Égj, hogy ki ne hunyjon, el ne aludjon, ki ne hûljön a tûz, és a világ ne váljon hideg hellyé, a Hold árnyékos oldalává!

Felbecsülhetetlen, ha az ember fiatalon és éretlenül tanulja meg, hogy végső soron mindig egyedül van és önmagán kívül senki másra nem számíthat.

A vers az egyetlen írás, amit a halottak olvasni tudnak, az egyetlen, ami átjuthat, s ezért

A mélyben moccanó szomorúság talán a fájó hiánya mindannak, amit soha nem fogunk megélni a hiánya azoknak, akiket valamikor valahol ölelnünk, csókolnunk, szeretnünk kellett volna