Jón Kalman Stefánsson

Aki az életről mesél, az hajlamos hosszú szálakat fonni - minden cselekedetünk így vagy úgy küzdelem a halál ellen.

Hajlamosak vagyunk olyan kérdéseket feltenni, amelyek lemeztelenítenek bennünket.

Ha továbbra is úgy élünk, mint az elmúlt évtizedekben, (...) ha nem változtatunk az életünkön, a hétköznapjainkon, utolér bennünket a végzet. Saját magunkat öljük meg. Mi vagyunk a bíró, a kivégzőosztag és az, akit kikötöttek a gerendához. És mégis úgy élünk tovább, mintha mi sem lenne természetesebb.

Összezsugorodott a világ, de az emberek közötti távolság mégsem csökkent semmit.

Sehol másutt nem találni meg a szorgalomnak és a gyengédségnek azt a keverékét, mint az ablaktörlő ütemes mozdulataiban.

Egyre több dologra van szükségünk az élethez. Több csomag kekszre és több futópadra, vékonyabb harisnyanadrágokra, újabb tévékre, már nem érjük be annyival, hogy két- vagy akár háromnapos újságokat olvasunk, a világ napról napra változik, és a tegnapi újság teljesen haszontalan, annyi erővel akár a könyvtárba is bemehetünk a 19. századról olvasni. Különös, hogy régen mennyivel lassabban zajlott itt minden.

Vannak dolgok a világon, amiket jobb nem szavakba önteni, különben tönkremennek.

Alig van szomorúbb látvány, mint egy olyan ház, amely hajdan teli volt nyüzsgő élettel, értelemmel, most pedig kong az ürességtől.

Akinek nincs tehetsége semmihez, de nagy a pofája, az jogot tanul.

Ami az egyiket megríkatja, a másiknak öröm.

Az élet kisebb helyeken néha nagyobbnak tûnik.

Egy nap minden emlékké válik, és meghalunk.

Annak, aki tud hegedülni, mintha nagyobb lenne a szíve, mint másoknak.

A madarak énekét néha mintha örömből, várakozásból, néha pedig mintha szomorúságból szőtték volna, beletelepszik a mellkasunkba.

A csillagokat nézve gyakran magányosnak érezzük magunkat, ragyogásuk távoli reménység.

A hatalom semmihez sem hasonlít, bölcsődalokat énekel a legelszántabb idealistáknak, és hûséges követőivé teszi őket.

Nincs is szebb dolog a barátságnál a világon, talán elsősorban az teszi lakhatóvá.

Vannak dolgok az életben, amelyeket egy ölelés sem képes átérni.

Huszonévesen sokat gúnyolódik az ember, ekkor még semmi sem bírja elkeseríteni, ekkor még többnyire akkora a távolság élet és halál között, hogy fölösleges is lenne megpróbálni lemérni.

Az önbecsapás az ember egyik legszembeötlőbb tulajdonsága.