Jón Kalman Stefánsson

Aki temetésen sír, nem csupán a saját halálát siratja, hanem az egész világ pusztulását, mivel minden véget ér, és végül nem marad semmi.

A világ rövid idő alatt is hatalmasat fordulhat, az időjárás változik, új madárfajok telepednek meg, birodalmak válnak semmivé. Igen, a világ rázkódik, de mi megkapaszkodunk a konyhaasztalban.

A sors útjai kifürkészhetetlenek, mármint ha feltételezzük, hogy létezik sors, hogy az élet nem a véletlenek könyörtelen erőinek összjátéka csupán.

Az emberi elme útjai ugyanannyira kifürkészhetetlenek, mint a sorséi.

Az éjszaka mentes a felelősségtől, növünk néhány centimétert, vagy összemegyünk tizennégyet, barna szemünk sárga lesz, az erdei egér rátámad a macskára, a kutya sárszalonkává változik, és olyan ajkakat csókolgatunk, amelyeket soha nem lenne szabad.

Az éjszaka sötét és hosszú, megfoszt bennünket az értelmünktől.

Szakadó esőben jólesik úszni, olyankor az ember nem tudja eldönteni, hogy madár-e vagy hal.

Légy könyörtelen, melegszívû és őszinte. Ez minden jó könyv hármas aranyszabálya.

Aki megérinti a tenger fenekét, mindent más szemmel lát.

Telik-múlik az idő, átgázol rajtunk, és ezért öregszünk. Száz év múlva a földben fekszünk, csak csontok maradnak belőlünk, meg talán egy titáncsavar, amit a fogorvos ültetett be a felső fogínyünkbe, hogy a pótlás a helyén maradjon. Az ember nem olyan tartós, mint a titán, és a története így foglalható össze: ami a szívben lakozik, ami a csontokban és a vérben lakozik, meg egy kézmozdulat egy októberi este.

Régen hol a vallás volt az érzéstelenítőszer, a cél és a remény, hol a tudomány, hol egy álom egy jobb világról, az emberek közötti távolság csökkenéséről - így változik meg minden. Telnek a napok, az évszázadok, és a mi korunkban a hit alig több vasárnapi istentiszteletnél, a tudomány a tudósok tulajdona, az álom egy jobb világról pedig elaludt a legújabb kanapén. A kényelem leselkedik ránk, alighogy felüti a fejét, elbóbiskolunk, álmodni kezdünk, és az álmaink egybeolvadnak az utazási irodák színes prospektusaival, belopóznak a tévémûsorokba, feltûnnek a neten.

A jelképek mindig jókora egyszerûsítések is.

A kor hősei a maguk módján egy állapotot írnak le, a gondolatainkat, az álmainkat és reményeinket, a hős egy ideál, egy utat mutató világítótorony, vigasz a hányattatások között; az embernek a természetéből eredően szüksége van egy hősre. A mi korunk hősei vajon a médiaszereplők, a belsőépítészek és a szakácsok?

Élet és halál együtt jár, csak egy vékony vonal választja el őket egymástól, és ezért látjuk néha a halál birodalmának árnyékait.

A történetek amúgy is csak történetek, időtöltésre valók, néha megmozgatnak valamit bennünk, megváltoztatják a frizuránkat, a lakásunkat, a járásunkat, de élet és halál törvényszerûségeit egyik sem képes módosítani, nem ezek mozgatják a csillagokat az égen.

Az emlékek nem olyanok, mint a ruhák, nem vásnak el a gyakori használattól.

Aki alszik, az nem tud a környezetéről, megszabadul az idő béklyóitól, elrepülhet, meghalhat, olyasmit mûvelhet, amit ébren tiltana a lelkiismerete.

Az embernek mernie kell felvállalni a félelmét.

Vannak sebek, olyan mélyek, a szívhez oly közeliek hogy még a konyhaablakot verő eső is halálos lehet.

A magány (...) egy madár, amely folyamatosan csipkedi a szívet.