Jonathan Safran Foer

Voltak dolgok, amelyeket el akartam mondani neki. De tudtam, hogy fájdalmat okoznék. Úgyhogy eltemettem őket, és hagytam, hogy nekem okozzanak fájdalmat.

Haladt az idő, mint integető kéz egy vonaton, amelyen szerettem volna rajta lenni.

A félénkség az, amikor elfordítod a fejedet valamitől, amit akarsz. A szégyen az, amikor elfordítod a fejedet valamitől, amit nem akarsz.

Feltaláltam egy könyvet, amelyben minden szó minden nyelven megtalálható. Nem lenne nagyon hasznos, de ha valaki megfogja, tudhatná, hogy a kezében tart mindent, ami elmondható.

Arra a sok mindenre gondolok (...), amit tettem. És arra a sok mindenre, amit nem tettem. A hibák, amelyeket elkövettem, számomra nincsenek többé. De nem vonhatom vissza azokat a dolgokat, amelyeket nem tettem meg.

Annyira félek, hogy elveszítek valamit, amit szeretek, hogy ezért semmit se vagyok hajlandó szeretni.

Sajnálom, hogy eltart élethossziglan, amíg megtanulunk élni.

Az egész életemet arra fordítottam, hogy minél kevesebbet érezzek. Nap mint nap kevesebbet éreztem. Az öregedés teszi? Vagy valami rosszabb? Az ember nem védekezhet a szomorúság ellen anélkül, hogy a boldogság ellen is ne védekezne.

Annyian lépnek fel és le az ember életének színpadán! Százezrével! Nyitva kell hagyni az ajtót, hogy bejöhessenek! De el is kell engedni őket!

Szégyen (...), hogy élnünk kell, de tragédia, hogy csupán egyetlen életünk van.

Csak arra kíváncsi, szeretem-e, mindenki csak erre kíváncsi, nem maga a szeretet érdekli, hanem a tudat, hogy létezik a szeretet.

A dal olyan szomorú, amilyen szomorú az, aki hallgatja.

Az ember az egyetlen állat, amelyik elpirul, nevet, vallása van, háborúzik, és szájon csókol. Tehát fogalmazhatunk úgy is, hogy minél többet csókolózik az ember, annál emberibb.

Annyi éven keresztül ugrált az ágyán, hogy egy délután, ugrálás közben a szemem láttára kiszakadt az ágynemû. Szállongó tollak lepték el a szobát. A nevetésünktől meg fennakadtak a levegőben. A madarakat juttatták eszembe. Tudnának-e vajon repülni, ha nem volna valahol valaki, akinek a nevetése fenntartja őket a levegőben?

El voltunk rá szánva, hogy fütyülünk arra, amire fütyülnünk kell, hogy új világot építünk a semmiből, ha ebből a meglévő világból semmit se lehet megmenteni, életem egyik legjobb napja volt, amelynek során éltem az életemet anélkül, hogy egy másodpercre is eszembe jutott volna az életem.

Boldog-e, aki együgyû, nem is tudom, de a gondolkodás annyira fáj, meg különben is, mire mentem valaha is a gondolkodással, melyik az a nagyszerû hely, ahová általa eljutottam? Gondolkodom, gondolkodom, gondolkodom, már egymilliomodszor gondolom ki magamat a boldogságból, de belegondolnom még egyszer sem sikerült.

A szeretet tragédiája, hogy semmit se szerethetsz jobban annál, ami hiányzik.

Az eszünket és szívünket jól megalkották bizonyos feladatokhoz, és kevésbé jól másokhoz. Jók vagyunk olyasmikben, mint a hurrikánok mozgási pályájának kiszámítása, és rosszak olyasmikben, mint annak eldöntése, hogy kerüljünk ki az útjukból.

Merthogy évmilliókon át fejlődtünk olyan környezeti viszonyok között, amelyek nem sokban hasonlítottak a mai világra, gyakran hajlunk olyan vágyakra, félelmekre és közönyökre, amelyek se nem illenek, se nem illeszkednek napjaink valóságához. Aránytalan mértékben vonzódunk az azonnali és helyi szükségletekhez - zsírokra és cukrokra vágyunk (ami rossz azoknak, akik ezekhez könnyen hozzáférhető világban élnek), ugrásra készen figyeljük gyermekeinket a mászókán (miközben rá se hederítünk az egészségüket veszélyeztető jóval nagyobb kockázatokra, például hogy túltápláljuk őket zsírokkal és cukrokkal) -, miközben közönyösek maradunk az iránt, ami halálos ugyan, de "odaát" van.

Az otthon - amelyre úgy gondolunk, mint szükséges kellékre azokhoz a történetekhez, amiket kitalálunk és amiket elhiszünk - korántsem olyan erős, mint ahogy feltételezzük. Talán az otthon, végső soron, csak egy hely.