Kányádi Sándor

Szaporodjon ez az ország Emberségbe`, hitbe`, kedvbe`, s ki honnan jött, soha soha ne feledje.

Tudod, soha nem bántam meg, hogy megszerettelek, pedig felbolygatta ez a szeretet az egész életem.

Szellőm vagy, ki megsimogatsz, viharom, ki szerteszaggatsz, szellőd vagyok, ki simogat, viharod, ki szétszaggatlak.

Egyszer majd szép lesz minden, a telet s az őszi félelmet, hidd el, szerelmünk levetkőzi.

Csak az nem fél kit a remény már végképp magára hagyott.

Annyi bánat a szívemen, kétrét hajlott az egeken. Ha még egyet hajlott volna, szívem kettéhasadt volna.

Virágillatod volt csak enyém, gyümölcsöt másnak teremtél.

Csínján bánj a múlttal! Részeg lehetsz tőle, de jóllakott soha.

Szívvel - lélekkel. Tûzzel - vassal - s majd újra szívvel - lélekkel.

Ne szólj hát, minek oda szó, hol egy tekintet, egy mozdulat többetmondó.

Megalázkodni vénen se szeretnék ha eddig kibírtam.

Végzem, mit az idő rám mér, végzem, ha kell százszorozva! Hinni kell csak, s följutunk mi, föl a fényes csillagokba!

Építsd föl minden éjszaka építsd föl újra s újra amit lerombol benned a nappalok háborúja

Ó, szép szavak barokkos balzsama, - ne hosszabbítsd a kínjaim! A féligazság: múló novokain. Az egyenes beszéd, nekem csak az a szép.

Nagyváros, nagyváros, ne csábíts te engem, maradok holtomig, itt, ahol születtem!

Én sem volnék, ha nem volnál, ha te hozzám nem hajolnál, te sem volnál, ha nem volnék, ha én hozzád nem hajolnék.

Vagy nem is voltál más, csak egy soha-el-nem-felejthető mosoly, mely minden nyári alkonyatkor a langyos szellővel s a füst illatával meg-megkísérti emlékezetem?

Bántani én nem akarlak, szavaimmal betakarlak, el-elnézlek, amíg alszol. Én sohasem rád haragszom, de kit bántsak, ha nem téged, az én vétkem, a te vétked, mert akarva, akaratlan, halálom hordod magadban.

A gyerekeknek minden javakból a legjobbat szoktuk juttatni - a versekből, az irodalomból is azt kellene.

Már csak magamat benned és magamban téged óvlak ameddig célja volna még velünk a fönnvalónak.