Keszei István

Az irodalmat én egy nagy betegségnek tartom. Nagy kín és szenvedés úgy élni, hogy a hasonlatok, látomások egészen behálózzák az életemet. Mint polipok, tapadnak rám a metaforák és a szavak.

Az élet úgy szép, ha másokért van.

Vallás, illúzió és álom szükséges kábítószer az ember számára. Ha nem lenne hitünk... sötét lenne a világ!

Az alkotás, a teremtés az egyetlen pofoncsapás, amitől egy kicsit megtántorodik a halál. A mûvészet a viszonylagos, időleges halhatatlanság gyönyörû formája. Csak verseket, festményeket, szimfóniákat szegezhetünk szembe a halálnak.

Igaza van Kosztolányinak, mindig úgy kell írni, mintha akasztás előtt állnánk, és a kötélhurok már ott fenyegetne a fejünk fölött. A halál árnyékában végrendelkező, akinek csak másodpercek vannak adva, nyilván pár szóba fogja belesûríteni utolsó kívánságait. Ilyen halál előtti sikoltás a költészet is.

A költő célja nem az, hogy szép szavakkal valljon a naplementéről, hanem ezt a mindennap szemünk előtt lejátszódó jelenséget (...) az eredetiség frissen szőtt ruhájába öltöztesse.

Fellapozom a levegőt, hogy olvassak a csillagokban: aranybetûiben hunyorog végzetem. Kihunyok, mint aki itt se voltam.

Vonul a közöny jégmezőin a bilincsbevert agyvelők támolygó, gyáva menete.

A tér-idő keresztfájáról engem is sírba tesznek. Harmadnap, vagy egy éjszaka feltámadok emlékeidben!

Csak a vérrel írt vers nem veszendő, csak a velőmbe hasító szavak élnek tovább; a többi a jövendő mélyén elhal, árnyékuk sem marad.

Amíg itt járt, minden leheletét, leköpték fénylő, áttetsző szívét (...) Nem köpött vissza! Megadta magát: a hideg síneket ölelte át.

Nincsenek előszobáim, hátsóhelyiségeim... a mindenség középpontjában lakom. Egyetlen pontnyi szoba, egyetlen pontnyi csoda az életem.

Apró, parányi életed hatalmas, óriási: a sírásó minden lendületednek külön fogja megásni

Valahol mindig ott lobogtál a Tejutak gomolygó vak csillagködében

Ami megtörtént, örökre összetört.

Nincsenek céljaim, hogy ez vagy az legyek. Vagyok, aki vagyok, lényeg, hogy létezem. Életcélom maga az élet!

Ne menetelj a menetelőkkel! Ne állj be semmiféle csoportba! Csak tulajdon vércsoportodhoz tartozzál! (...) A Föld kihunytáig, a csillagok ellobbanásáig, a világok végezetéig.

Forrás fakad belőlem, hogy méltó legyek szomjatokra. (...) Eresszétek le belém mélyemig hatoló pillantásotok, hogy felhozhassátok értetek fakadó, értetek vérző életem vércseppjeit. Egy vödör forrást, egy vödör habzó kegyelmet.

Egyszerre légy a tûz, a jég: az idő ablakára lángolva fagyj rá, csak lobogjon éveid jégvirága!

A margónak is csak a margóján: szegények, szentek közt íródik, csupasz lények között fogalmazódik megfoghatatlan életem...