Keszei István

Hol vagy? Ó, nem tudom! Mi rejt? Magasság? Mélység? Van-e ég? A tarka földi színpadon túl elindulok mégis Feléd.

Miközben gyakoroltam a bûnt, néha a jót is elkövettem.

Uram! A végtelen terében állsz, végességünkre tárod ablakod. Minden felborzolt tollú lény a lét-nemlét keskeny peremén ablakpárkányodon vacog.

Odaát vár a határtalan, ott majd nem lesz ajkam, poharam,

Mutogatja magát a mutató, igazi időt nem mutat, a Megmutathatatlan ott él valahol a mutatók alatt.

Lényem a szél fújja: lapoz az Isten ujja, minden betûm és pontom boldogan beleborzong az Õ lélegzetébe.

A Semmiből Isten felé tartok a föld porában. Micsoda szédítő, vad út örvényén jár a lábam!

Bárcsak kavics lehetnék, egyszerû, tenger-csiszolta-vájta ősi mû, olyan, akit a sodró Eredet boldog, lázas örvénye felvetett,

A szenvedés jobbá gyaluljon, többé lenni: a vágy ûz, nem hagy. Üljön körül a mindenség is, könyököljön reám egy csillag.

A gomb csak ingemről szakadt le, de én, mindenről leszakadtam. Anya! sorsom bûvös szövője! Miért hagytál így egymagamban?

Hullok lefelé kerengve népeken, tûzön-vízen át vissza az ősi rendbe:

Az esztelen szeretet még a hangyát is felnagyítja!

Te is csak általa vagy. (...) Az ő rejtelmes eszköze, íróeszköze vagy. (...) A csillagok gyémánt-tengelye alatt veled is húz a földre egy rejtelmes, rövid vonalat.

Évről-évre egyre jobban kifejtem magam ebből a végzetes földi gubancból. Fejlődöm? Igen! A mindent megoldó végkifejlet felé.

Ne felejtsd soha: vér csöpög virradó tudatod fölött. Anyád méhéből hull a vér, földre csöpög a sorsodért.

Ha kijutsz majd a végső, túlsó partra, szárítkozni kiülsz az örök napra. Leszárad rólad múló földi voltod. Boldogságod száj nélkül is a sirályoknak elsikoltod.

Nem nézhetek saját szemembe, csak véges végtagjaim láthatom, pedig közben a végtelen keresztülsuhan arcomon.

Mondhatjátok, hogy nem vagyok. Vagyok, csak létem láthatatlan: méllyé vájódtam, mint a völgy, behorpadtam, akár a katlan.

Tested édes gyümölcshúsában lappang szíved, akár a konok almamag. Kihámozhatlak héjadból, ruhádból: magozhatatlan szíved magházban marad.

A fekete földben feketén súlyos titokként fekszem én.