Kisfaludy Atala

Mire egyszer hervadás jött - Vissza nem tér a tavasz, Jöhet ismét más helyébe. Szebb talán, de mégsem az!

S e szép, kegyetlen, gyilkoló ősz - S e halk, mosolygó hervadás - Ez az a régi, bús történet, - Történetünk ez, semmi más.

Feledd, feledd a képzelt szép világot, Nézd a magast, a fénynyel telt eget, Vagy édesb tán a végtelen üdvénél, Könyezni multad romjai felett?

Sebesebben fut az idő, Minél messzebb haladunk. Rohannak velünk az évek; Ha lefelé visz utunk! Még sem tudjuk, még sem értjük E sietség mit jelent! Mindig a jövőre várunk, S elszalasztjuk a jelent!

Hogy te soha sem szerettél, Tudom, a mint fölébredek; Álmaimban csak azt érzem, Hogy én miként szerettelek,

Jőj, óh emlékezet!

Oh te legszebb álom! te legszebb valóság! Te legédesb bánat, - te fájó boldogság! Te feltalált pokol, - te elveszett éden! Te fenmaradt sugár az elborult égen: Imádva borul le te előtted lelkem: Te legszentebb emlék - oh első szerelmem! Soha nem feledlek!

S én a csendes nyári éjben Csillagodtól kérdezem, Hogy mit érzesz, hogy mit gondolsz Mit álmodol kedvesem?

Virágos dalos mezőben Esküvél szerelmet nékem, Az égen csillag ragyogott, Esküidre áment mondott.

S te oh isten, ne küldj hervadt Életemre uj tavaszt, Nem kivánok tőled üdvöt, Nem kérek tőled vigaszt.

Nem az fáj, hogy elfeledtél; Nem az fáj, hogy hûtlen lettél; Hogy szerelmed már kiholt. Az fáj, hogy szent érzetemnek, Imáimnak, könyeimnek Ily méltatlan tárgya volt.

Szeretlek, mert szivedben a Szépnek, jónak magvait Látom, miket a világ most Jég kezével elborit.

Ritkán olyan a való, mint Az álmodott boldogság, Mindig édesebb az álom, Mint a legszebb valóság.

Álmainkban minden üdvöt Csak lelkünkkel érezünk, Azért égibb a gyönyör, mit Álmainkban élvezünk.

Szeretem én a fájdalmat Halavány bús arczodon; Szeretem, hogy borujára Néha derût hoz dalom.