Kiss Tibor Noé

A szegénység egy iszonyatosan bonyolult és nagyon sok összetevőből kirakható állapot, és ennek nagyon fontos része a kulturális lehetőségekhez való hozzáférés.

Az identitás annak az egyik segédeszköze, hogy hogy tudod magad bezárni a saját igazságodba, és hogy találsz magad mellé x számú embert, akivel együtt képviselsz valamit.

Hetek óta karanténban élünk. Csak alapos indokkal mehetünk le az utcára, kerülnünk kell a másik embert, szeretteinket sem ölelhetjük meg, legfeljebb videócseten nézhetjük egymást. A mindennapi életünkben ismét veszélyek leselkednek ránk. Új kihívásaink: hogyan tudjuk erősíteni az immunrendszerünket, hogyan kell helyesen levenni a maszkot, hogyan kell helyesen kezet mosni. Távolságtartások: séta közben kettő, futás közben tíz, biciklizés közben húsz méter. Amint belépünk a lakásunkba, fertőtlenítőszerrel permetezzük le a kulcsunkat és a tárcánkat, hipóba áztatjuk a banánt, befekszünk a kádba, hajat mosunk. Aztán csak bámuljuk a fürdőszobaplafont. Ébren vagyunk, de mintha álmodnánk az egészet, álmunkban aztán a kezünket sikáljuk, ha pedig felébredünk, szeretnénk máris tovább aludni, átaludni ezt az egészet.

Sokszor halljuk, hogy olyan, mintha a koronavírus-járvány miatt a világ kifordult volna önmagából. Azt hiszem, a legtöbben mégis tisztában vagyunk azzal, hogy ez már régen megtörtént, én legalábbis pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor ezzel szembesültem. Néhány évvel ezelőtt történt, egy napsütéses, tavaszi délutánon. Nem az őserdő lángolt, nem terrortámadásról érkezett hír - csak kaptam egy csomagot Kínából.

Most mindannyian megtapasztalunk valami olyasmit, amivel a nyugat-európai társadalmak tagjai évtizedek óta nem szembesültek: hogy törékenyek vagyunk, törékeny a mindennapi életünk fizikai és anyagi biztonsága. Tényleg csak aprócska porszemek vagyunk a világegyetemben.

A járvány a földgolyó utolsó figyelmeztetése a klímakatasztrófa bekövetkezte előtt, mondják mások. Kaptunk egy utolsó esélyt, hogy újragondoljuk magunkat. Hogy megértsük, az anyatermészet kizsákmányolása fenntarthatatlan, a folyamatos fejlődés, ez az örökös nyüzsgés és akarás elidegenít, megbetegít minket, tönkreteszi a környezetünket, megöl mindent. Ha bezárjuk a gyárakat és a repülőtereket, az ég néhány hét alatt újra kitisztul, és lesz egy kis csend. Vannak jelek: a szén-dioxid-kibocsátásunk néhány hét alatt radikálisan csökkent, a Himalája már kétszáz kilométeres távolságból is látszik, Róma kétezer éves kövei közül fûszálak törnek elő. Reset, restart, a természet üzenete.

Nem hiszek az utópiákban, a társadalmak radikális, utópisztikus, ideologikus átalakulásában. Azt sem hiszem, hogy a közvetlen járványveszély elmúlása után az emberiség új korszakba lép - inkább lassú átalakulásban reménykedem, abban, hogy az emberiség tanul ebből a helyzetből.

A járványhelyzet eddig nagy próbatétel, az egyéni és közösségi reakciók eltérők. Sokakban növekszik a szorongás, a kiszolgáltatottság és a kilátástalanság érzése, s ezek a szorongások tovább rombolhatják a társadalom szövetét. Bezárkózás, bûnbakképzés, félelem az idegenektől - gyakran szembesülünk azokkal a konkrét történetekkel, amelyek arra utalnak, hogy a karantén láthatatlan falakat emelt közénk, s ezeket a falakat nehéz lesz lebontani. Ugyanakkor számtalan olyan kezdeményezéssel is találkozunk, amelyek megmutatják a szolidaritás és az önzetlenség erejét.

A feketék üldözik a fehéreket. A fehérek üldözik a feketéket. Senki sem tudja, ki az üldöző, és ki az üldözött. Hogy hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik.